Horozović, Irfan : A szirten (Uz hrid in Hungarian)

Zelenomodra pomrčino s labudovima sklopljenih krila,

Neko, kao čarobnjak, izvlači iz tebe plahtu bijelu,
mirnu i ravnu, tek mojim pogledom namreskanu,

Uramljenost ta bijela bjelinom zastire oko omeđeno
i ništavilo se blago naseljava u prostore uma
koji biva poplavljen čistom bjelinom kao polarna zvijer,

Sav sam u svijet iza granice kristala proniknuo
i ne mislim ni na tebe više, gospo,
samo na bjelini koja već postaje prostor vasionski
nazirem nijansu ljubičastu, prozračnu – veo što ti s oka spade.

Blago postaje ta ljubičasta mrlja
u kojoj prebiva sjećanje na razbuđene labudove
sa zagasitim sjajem i bojama močvare
a pod krilima im se nejasno rasklopljenim
najednom prepoznaje taj stari svijet, skučen u sebi,

I ko prorok zanijemili pred čudom što vidje
podrhtavanje i oživljavanje čistih elemenata
u močvari memljivoj, gluhoćom doba u sebi sjedinjenoj,
promatrač se nijemi i mračni združi s vilenjacima
što na zapjenjenim konjima bujaju i strijeme vrhu
kao da bi se svi u čiste oblike htjeli prometnuti,

Ogledalo se zatamnjuje a sve raste orijaški
kao iza sna krupnjaju labudovi nebeskih krila
otkrivajući gomile ljudi na pustarama i u šumama
koji pred preprekom nepojamnom dosegoše već krajnji

                              Z I D

i onda naprsnuše obruči i rastvori se obrnuti svijet
s čvrstim plohama na koje padahu i razbijahu se
konji kristalni sleđeni i njihovi konjanici zamukli.

Zagonetni najednom – kao anđeli smrti od terakote,
muzika se zaglušno obrušavaše u staklene zvučne kugle
a bojama se već počeše gasiti krajnje nijanse
koje me se dotakoše nespoznatljivim vrškom jeze,
možda samo uspomenom,
i to bje početak tuge koje nismo svesni,

I to bijaše početak tuge i početak ove pjesme,
vidjeh kako sve hrli oporo prepoznatljivoj planeti,
viđenoj možda u djetinjstvu,
i čaj od suhe trave čiji dah iščeznu u spirali
gdje ga zatoči ljubičasta mrlja ... i ... već ... tačka.

Bjelina još neprimijećena je prisutna blagost oka,
možda i biseri kaplju, biseri bijeli ko cvjetovi planinski,
nježni se ram pomjera oko bjeline što se sužava kao suza
i voda je mračna okrunjena prazninom svojih taških nabora.

Mir je zagasiti ponovo ono što jeste
prazninom su pritisnuta tamnomodra leđa vode
viđeno ili neviđeno ugođaj je jutarnji, bez objašnjenja,
                                                   nijanse
                                         mirisavosti
                                 flaute
                         kaplje.

Kao slijepac pred bjelinom (možda sretan) ja opet gledam
kako gasnu u tebi utopljene svjetiljke.

Zelenomodra pomrčino s labudovima sklopljenih krila.

Te zöldeskék csendes alkonyat csukott szárnyú hattyúkkal,

Belőled holmi bűvész fehér palástot húz elő,
selymes-simát melyen tekintetemtől van ott a redő,

E fehér palást fehérbe burkolja a láthatárt
és lassan hatalmas sarki állatként
az agy üregeibe búvik a semmi, a fényes tiszta fehérség,

Mélyre a kristályrácsok szerkezetébe merészkedtem
és rád se gondolok többé, hölgyem,
csak a világmindenséget kitöltő fehérségre
és sejtem az áttetsző ibolyakék árnyalatot – a szemedről lebbenő kendőt.

Kinccsé válik az az ibolyakék halvány árny
melyben az álmukból felriasztott hattyúkról élő az emlék,
mocsárszínűek de sárosan is tündöklők
és összecsukott, elfáradt szárnyaik alól
magukba-zsugorodott emlékek tűnnek elő,

És elnémult mint a próféta mikor meglátta a csodát
a dohos mocsárban az elemi részecskék
remegését és feltámadását, az éj önmagával egyesülését,
a megátalkodott szemlélő tajtékzó lovakon vágtató
tündérekkel barátkozik akik a fényben fürdő csúcsra törnek
mintha magukra szeretnék ölteni a jól szabott tiszta ruhát,

A tükör elsötétült minden rög hatalmasra nőtt
az álmaikból rettent hattyúk mesebeli szárnyaikkal
a pusztaságokon és erdőkben emberek hadait látják
akik előtt ledönthetetlen akadályként ott meredezett a

                           F A L

megpattantak a szalagok szétmállott a fordított világ
ahogy a kőkemény betontömbre zuhantak és darabokra törtek
elnémult lovasaikkal együtt a kristállyá fagyott lovak,

Titokzatosan – mint a halál égetett agyagangyalai,
fülsiketítő zene tölti ki a zengő üveggömböket
kihunyt semmivé vált a színek és árnyalatok sokasága
mely addig ismeretlen ridegséggel közelített felém
talán csak az emlékekkel,
a bánat kezdete ez melyet fel nem ismerünk,

Az volt a bánat kezdete és ez a vers is ott kezdődött,
láttam amint a tömeg az ismerős bolygó kancsal fénye felé halad,
melyet gyermekkorunk óta ismerünk,
és láttam amint hársfatea illatát szívja fel az örvény
majd az ibolyakék árny ejti rabul … és … nincs … tovább.

A gyengéd tekintet az, az a még észrevehetetlen fehérség,
talán gyöngyszemek is hullanak, fehér vadvirág szirmokhoz hasonlóak,
megmozdul a fehérség körül a törékeny foglalat, könnyként zsugorodik,
súlyos üres hullámaival határolón sötét a víz is.

Újra a mély csend az ami itt uralkodik
az űr a víz sötétkék hátára nehezedik
az átélt vagy át nem élt belülről fakadó rejtett érzelmek özöne,
                                                                             árnyalatok
                                                                       illatok
                                                              flóták
                                                     cseppek.

Mint vak a tejfehér köd előtt (talán boldogan) ismét látom
hogyan hunynak ki a bennem égő lámpások.

Te zöldeskék csendes alkonyat csukott szárnyú hattyúkkal.