Horozović, Irfan : Elégia (Elegija in Hungarian)

Toljagom sam srušio prljavo nebo
uostalom taj poklopac nije nikad ničem ni služio
osim da izaziva ljude
i stvara besmislenu igru zavrzlama oko varke
Ostao sam dakle u bokalu od zraka:
razmahnuo sjekirom i jedan zid se sruši
a zatim se strovali i drugi
za trenutak sam se igrao na staklenoj ručki bokala
ljuljao sam se
i onda sam odvratno realno pao na realnu zemlju
brzo sam stavio ruke u džepove da provjerim
ali uzalud
klikeri ideala porazbijali su se prilikom pada
čuj:
šta da radim sada na ovoj gipsanoj geografiji
na ovom pospanom reljefu
na ovom raskupusanom zemljopisu
natovario sam se na jednog mrava i putujem
kad smo stigli u saharu
mrav se oneraspoloži
morao sam da ga otpuhnem
dođavola s mravom
(opet sam se zapričao o nekim beznačajnim stvarima)
moram se vratiti da uredim svoj život
Ovaj stan ima izrazito velike prozore
prozori su toliko veliki da zidova i nema
ali to nije ono što me nervira
Nekakav starac stalno sjedi na drvetu
i gleda me kako jedem
ne mogu podnijeti da me neko gleda dok jedem
ali ni to nije sve
ne mogu da radim više
ometen sam tim prisustvom grane i starca na njoj
Onda sam počeo da razmišljam
kako da se osvetim starcu
pucao sam na njega iz mitraljeza
meci su zujali i nikom ništa
jednog trenutka sam napokon shvatio svu izgubljenost
svog stomaka
jednostavno je utekao
potpuno sam prestao da jedem
po čitave sam dane dovlačio municiju
i artiljeriju
gađao sam tog lukavog nasmiješenog tipa
koji je visio na grani sa torbakom obješenim
o nogu
pasji sin samo se smijao
bio je to neki podzemni razarajući smijeh
sav sam se tresao od ljutine
prolazili su tako dani i opet dani
nedjelje mjeseci
kad je stiglo dovoljno mjeseci prošla je i godina
u bijesnim kočijama
sa razularenim konjima
a onda su počele da prolaze te kočije
ispred mene
stalno
monotono i uporno
sa preciznošću matematike
egzaktne nauke
pomišljao sam da sve napustim i vratim se
uređivanju svog doma
(očekivao sam njenu posjetu)
ali nekakav bijes i prkos silili su me da se ne vraćam
NEMA POVRATKA
vikao sam na uho sam sebi
i
tek kad se otkotrljao poslednji točak
što spao je u toj ekvilibrističkoj egzaltaciji
dakle
trenutak samo prije nego što sam spustio svoje umorne
ruke u krilo
shvatio sam svu mudrost podrugljivog starca:
Bio je to poštar koji je došao da mi kaže
kako ona neće doći

Fokossal döntöttem le a piszkos eget
mert az a fedő soha semmit sem használt senkinek
csak hivalkodva
értelmetlen csalárd játékba űzte az ügyefogyottakat
Maradtam hát a levegőkancsóban:
suhintottam szekercémmel s ledőlt egy fal
s utána  a másik is rombadőlt
egy pillanatig a kancsó törékeny fülén táncoltam
hintáztam
de nagyot zuhanva zúztam össze magam a valóság talaján
kezeimmel ijedten tapogattam zsebeimet
mindhiába
az ábrándok  üveggolyói darabokra hulltak
figyelj:
mit tegyek most ezen a gipszből öntött sivár térképen
ezen az álmos domborművön
ezen az agyongyötört földrajzkönyvön
egy hangya hátán ülve utaztam
de a szaharát elérve
a hangya elkedvetlenedett
el kellett fújnom
az ördögbe azzal a hangyával
(ismét teljesen jelentéktelen dolgokról kezdtem fecsegni)
vissza kell térnem rendezni életemet
Ennek a lakásnak hatalmas ablakai vannak
az ablakok oly  nagyok  falak nem is léteznek
de nem ez ami engem aggaszt
Öregember ül mozdulatlanul az ágon
és figyeli hogyan étkezem
nem tudom elviselni ha evés közben néznek
és ez még nem minden
dolgozni sem tudok tovább
zavar az az ág és rajta az ősz aggastyán
Gondolkodni kezdtem hogyan
álljak bosszút az öregen
gépfegyverrel sortüzet adtam le
süvítettek a golyók mindhiába
korgó gyomrom  teljes magárahagyatottságát hirtelen
megértettem
egyszerűen elszökött
mert megfeledkeztem az evésről
naphosszat halmoztam fel a robbanóanyagot
és a fegyvereket
egyre csak lőttem azt a ravasz alakot
aki rongyos puttonyával együtt ott azon a vastag ágon
gubbasztott
ebadta lelke csak mosolygott
pokolian megsemmisítő mosoly volt
egész testem remegett a dühtől
így múltak a napok egyik a másik után
hetek és hónapok
és ahogy felhalmozódtak a hónapok súlyos kocsiján
agyonhajszolt lovaival
elrohant az év is
és akkor gördülni kezdett az a szekér
állandóan
előttem
egyhangúan és makacsul
matematikai tételek
egzakt pontosságával
arra gondoltam hogy mindent otthagyva visszatérek
rendezni otthonomat
(vártam hogy a lány betoppanjon hozzám)
de valami düh vagy dac kényszerített ne térjek vissza
NINCS VISSZATÉRÉS
kiáltottam saját magamnak
és
mikor már az utolsó kerék is elgurult
erről az egyensúlyozni próbáló szerencsétlen szekérről
tehát
még mielőtt kimerült erőtlen karjaim ölembe
estek volna
megértettem  a cinikus öreg bölcsességét:
A postás volt ő aki eljött megmondani
hogy  a lány nem fog jönni