Dedić, Arsen: Moja ljubavi

Završila se igra:
vatra početka,
slast i tajanstvo tvog prvog grijeha;
gotovo je.
To nije više ni veselje ni slatka dosada.
Ti, mala moja,
ženska sa žura, flićko, džepna damo,
nasmijana i onesviještena ljubavnice,
moje dijete i moja majko -
postala si neizreciva,
a počelo je beznačajno:
zatekao sam se kako ti telefoniram
u ljepoti večernje kiše,
koja je samo provalija nada mnom
i potreba da te dotaknem,
i tvoja usta.
Pokućstvo, topli namještaj mojih starih ljubavi
osipa se.
Zatekao sam se u nježnosti koja je već spavala,
u riječima koje su mi pripadale,
ali me nisu mogle naći.
Ti si postala moja obrana,
dobrovoljno proganstvo,
pobjeda nada mnom, moja muka,
ljubomora na život,
moja mrtva sestra uspavana u velikim ružama,
nemoguća zemlja, potrebno tijelo,
moja ruka i glava.
I zagrljaj u kojem sam se jučer igrao,
sada me obuhvaća ovdje, daleko i zauvijek -
u svim uglovima mog života.
Postaješ bezimena, nepoznata i smrtonosna,
moj život i spas od života -
moja ljubav.

A játéknak vége:
a kezdeti hév,
gyönyör és első bűnöd titka;
nincs tovább.
Ez már se vígalom se édes unalom.
Te, kicsim,
bulihölgy, leányka, bakfis,
mosolygó, elaléló szerető,
gyermekem és anyám –
kimondhatatlanná váltál,
pedig jelentéktelenül kezdődött:
azon kaptam magam,
a fölöttem lévő szakadékban
a meleg esti esőben
téged hívtalak
hogy megérinthessem ajkadat.
A berendezés, egykori szerelmemre emlékeztető bútorzat
szétesik.
Rajtakaptak kimondott szavaim,
a már szunnyadó gyengédség,
de nem értek utol.
Védelmezőm lettél,
önkéntes száműzetésem,
legyőzőm, gyötrelmem,
a létre féltékenységem,
rózsák közt elaltatott halott húgom,
elérhetetlen föld, kívánt test,
karom és fejem.
És az ölelés melyben tegnap játszottam,
most itt vesz körül, messziről, örökre –
életem minden szögletében.
Névtelenné, ismeretlenné, halált hozóvá válsz,
életem és megváltóm –
szerelmem.