Dedić, Arsen: Balada o prolaznosti

Kad lutali smo svijetom
ko raspršeno sjeme,
govorili smo sebi-
to je za neko vrijeme.
I ne znajuć da smo
na izgubljenom brodu,
mi vikali smo: “Kopno!”
dok gledali smo vodu.
Kad ljubili smo kratko
u tuzi kišne noći
govorili smo za se
da ljubav tek će doći.
Postavljali smo stvari,
al opet ne zadugo.
Za sva smo mjesta rekli -
odredit ćemo drugo.
Kad rađala se sreća
i čekala je slava,
pomišljali smo opet -
to nije ona prava.
Kad prijatelja nema,
a dani idu sporo,
govorili smo za se
da vraćaju se skoro.
Gdje najviše smo dali
dobivali smo manje,
al mislili smo – to je
tek privremeno stanje.
Kad gubili smo život,
govorili smo: “Neka”
i vjerovali črsto
da pravi tek nas čeka.
Putovali smo dalje
kad davno već smo stigli.
Tek počeli smo nešto,
a drugo već smo bili.
I ostali smo tako
kraj odlazeće vode,
nerazjašnjeni sasvim
i pomalo van mode.
U započetoj priči,
u ljubavi bez traga,
jer svakoj smo se kući
približili do praga.
U privremenom redu
nekorištenih stvari
ni osjetili nismo
da sami smo, i stari.
Dok vjerovali još smo
da samo put se mijenja,
mi rekli smo si zbogom
govoreć do viđenja.

Szétszórt magokként
bolyongva a világban
bizonygattuk –
átmeneti időszak.
És nem tudva
eltévedt hajón vagyunk,
míg a vizet néztük
kiáltottuk: „Szárazföld!”
Mikor a bús esős éjben
rövid csókokat váltottunk
bizonygattuk
majd ezután jön a szerelem.
Sokmindent megigértünk,
megint csak ideiglenesen.
Minden helyre rámondtuk –
másikat találunk.
Mikor érett a gyönyör,
közeledett az ünnep,
megint ráfogtuk –
ez nem az igazi.
Mikor távol voltak a barátok
és lassan múltak a napok,
bizonygattuk
hamarosan visszatérnek.
Ahol a legtöbbet adtuk
és legkevesebbet kaptuk
gondoltuk – ez
átmeneti állapot.
Mikor vesztek a napok,
bizonygattuk: „Sebaj”
és hittük
ezután jön a kánaán.
Messzire mentünk akkor is
mikor már régen megérkeztünk.
Alig kezdtünk valamibe,
máris máshol voltunk.
És maradtunk
az elfolyó víz mellett,
így, feltáratlanul,
divatja múltan.
A megkezdett mesében,
nyomaveszett szerelemben,
mert csak a házak
küszöbéig értünk.
A sosem használt tárgyak
ideiglenes rendjében
észre sem vettük,
egyedül vagyunk, megöregedtünk.
Míg hittük
csak az út változik,
a viszontlátással
önmagunkat búcsúztattuk.