Palme (French)
De sa grâce redoutable
voilant à peine l’éclat,
un ange met sur ma table
le pain tendre, le lait plat;
il me fait de la paupière
le signe d’une prière
qui parle à ma vision:
– Calme, calme, reste calme!
Connais le poids d’une palme
portant sa profusion!
Pour autant qu’elle se plie
à l’abondance des biens,
sa figure est accomplie,
ses fruits lourds sont ses liens.
Admire comme elle vibre,
et comme une lente fibre
qui divise le moment,
départage sans mystère
l’attirance de la terre
et le poids du firmament!
Ce bel arbitre mobile
entre l’ombre et le soleil,
simule d’une sybille
la sagesse et le sommeil,
autour d’une même place
l’ample palme ne se lasse
des appels ni des adieux…
Qu’elle est noble, qu’elle est tendre!
Qu’elle est digne de s’attendre
à la seule main des dieux!
L’or léger qu’elle murmure
sonne au simple doigt de l’air,
et d’une soyeuse armure
charge l’âme du désert.
Une voix impérissable
qu’elle rend au vent de sable
qui l’arrose de ses grains,
à soi-même sert d’oracle,
et se flatte du miracle
que se chantent les chagrins.
Cependant qu’elle s’ignore
entre le sable et le ciel,
chaque jour qui luit encore
lui compose un peu de miel.
Sa douceur est mesurée
par la divine durée
qui ne compte pas les jours,
mais bien qui les dissimule
dans un suc où s’accumule
tout l’arôme des amours.
Parfois si l’on désespère,
si l’adorable rigueur
malgré tes larmes n’opère
que sous ombre de langueur,
n’accuse pas d’être avare
une Sage qui prépare
tant d’or et d’autorité:
par la sève solennelle
une espérance éternelle
monte à la maturité!
Ces jours qui te semblent vides
et perdus pour l’univers
ont des racines avides
qui travaillent les déserts.
La substance chevelue
par les ténèbres élue
ne peut s’arrêter jamais
jusqu’aux entrailles du monde,
de poursuivre l’eau profonde
que demandent les sommets.
Patience, patience,
patience dans l’azur!
Chaque atome de silence
est la chance d’un fruit mûr!
Viendra l’heureuse surprise:
une colombe, la brise,
l’ébranlement le plus doux,
une femme qui s’appuie,
feront tomber cette pluie
où l’on se jette à genoux!
Qu’un peuple à présent s’écroule,
Palme!… irrésistiblement!
Dans la poudre qu’il se roule
sur les fruits du firmament!
Tu n’as pas perdu ces heures
si légère tu demeures
après ces beaux abandons;
pareille à celui qui pense
et dont l’âme se dépense
à s’accroître de ses dons!
Publisher | Budapest, Magvető Kiadó |
Source of the quotation | Szerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 274, 276, 278, 280. p. |
|
Pálma (Hungarian)
Zord kegyének ki se oltva
félelmes tündökletét,
angyal hozza asztalomra
lágy kenyerét, langy tejét;
s ily szavakkal szólal íme
tág tekintetemnek intve
pilláján a rebbenet:
– Csak nyugalmat, mind nyugalmat!
Végy a pálmától sugalmat
tűrni teljes terhedet!
Drága bőségnek alatta
amint hajlik, szétterül,
úgy szökken végső alakba,
terhe tartja kétfelül.
Lágy remegését csodálhadd,
s nézd, miként a rezge szálak
percet osztva inganak,
rejtély nélkül, egyszerűen
áll a földi vonzerőben
és az égi súly alatt!
Árnyban ingva, fényre nyílva,
köztük szép itélkező,
mint a szendergő szibilla,
álmot bölcseségbe sző.
Egyhelyétől meg se válva,
búcsút, hívó jelt a pálma
szüntelen lengetni kész…
Mily kecsesség, mily nemesség!
Legméltóbb, hogy rája essék
az isteni illetés!
Ha csak épp legyinti szellő,
hangja már aranyba cseng,
selymes páncélzatba rejtő
a sivatag végtelent.
S egy hang, mely örökre szóló,
s a magvát rá visszaszóró
viharban továbbrivall, –
magának lesz jósigéje,
bánatán magát igézve
csengő dal csudáival.
És míg önfeledten így leng
homok fölött, ég alatt,
mézét benne gyüjti itt lent
minden hulló-fényü nap.
Édességét égi tartam
méri-osztja jól latoltan,
mely nem hull napokra szét,
inkább mindet elvegyíti
dús nedvvé, mely elegyíti
minden szerelmek izét!
És ha olykor búnak esnél,
hogy e gyönyörű szigor,
könnyed esdi bár, nem eszmél
magánya árnyaiból,
vigyázz, fösvénynek nevezz-e
egy Bölcset, ki rejtve szerze
annyi aranyt, ért tökélyt;
mert a nedv ünnepi árja
termő teljességre váltja
végre az örök reményt!
E napok ha tán üresnek
s hasztalannak tűnnek is,
fürge erekkel keresnek
útat, mely a mélybe visz.
S a homályból fölidézett,
finomszálú, dús gyökérzet
meg nem torpan, mind tolong,
bár a föld méhébe visznek,
űzni útjait a víznek,
melyre szomjan vár a lomb!
Türelemre, türelemre,
türelemre hív az űr!
Épp e csendnek jő szüretje,
mely teremve teljesül!
Majd a boldog perc is eljő:
egy galamb, a lenge szellő,
a leglágyabb rezdület,
nő, ki könnyen dőlne hozzád,
azt a záport hullni hozzák,
mely mindenkit térdre vet!
S hullhat most egy nép a porba,
Pálma!… s el nem űzhetőn
ronthat is rád már, tiporva
gyönyörű gyümölcsödön!
Te időd hiába nem mult,
hullni hagyván, ami elhullt,
oly könnyű lész, oly szabad;
mint az, aki lelke kincsét
széles szívvel szórja mind szét,
s így lesz egyre gazdagabb!
Publisher | Budapest, Magvető Kiadó |
Source of the quotation | Szerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 275, 277, 279, 281. p. |
|