Valéry, Paul: Naissance de Vénus

De sa profonde mère, encor froide et fumante,
Voici qu’au seuil battu de tempêtes, la chair
Amèrement vomie au soleil par la mer,
Se délivre des diamants de la tourmente.
 
Son sourire se forme, et suit sur ses bras blancs
Qu’éplore l’orient d’une épaule meurtrie,
De l’humide Thétis la pure pierrerie,
Et sa tresse se fraye un frisson sur ses flancs.
 
Le frais gravier, qu’arrose et fuit sa course agile,
Croule, creuse rumeur de soif, et le facile
Sable a bu les baisers de ses bonds puérils ;
 
Mais de mille regards ou perfides ou vagues,
Son œil mobile mêle aux éclairs de périls
L’eau riante, et la danse infidèle des vagues.

Örvényanyjábol hűsen s gőzölögve
Viharon áttörve a teste felmerül,
A tenger éppen napra hányta keserűn,
A kínok gyémántjából lép ki nyögve.
 
Feldereng mosolya, majd hószín karján,
Mit sírva néz a véres vállú napkelet,
A nedves Thétisz gyöngysorai fénylenek,
Hosszú hajától borzong öle táján.
 
Harmatot hint a friss fövenyen, ha szalad,
Tátogó szomj-sóhajjal a könnyű salak
Beitta már csókját a szökellésnek,
 
De játszi szeme ezer szálló s álnok
Szikrát vegyít be a víznevetésbe -
A habok hűtlen táncán vészvillámok.