Valéry, Paul: Féerie

La lune mince verse une lueur sacrée,
Toute une jupe d’un tissu d’argent léger,
Sur les bases de marbre où vient l’Ombre songer
Que suit d’un char de perle une gaze nacrée.
 
Pour les cygnes soyeux qui frôlent les roseaux
De carènes de plume à demi lumineuse,
Elle effeuille infinie une rose neigeuse
Dont les pétales font des cercles sur les eaux...
 
Est-ce vivre?... Ô désert de volupté pâmée
Où meurt le battement faible de l’eau lamée,
Usant le seuil secret des échos de cristal...
 
La chair confuse des molles roses commence
À frémir, si d’un cri le diamant fatal
Fêle d’un fil de jour toute la fable immense.

A vékony hold most bűvös fényt szitálgat,
Könnyű ezüstből szőtt szoknyát terít
A márványra, hol Árnyék közelít,
Majd gyöngyhintón egy tüll-tündér nyomában.
 
Selymes hattyúknak, míg a sás hegyét
Megérintik habfényes hótollukkal,
Egy pelyhes rózsát foszt szét finom ujjal,
A szirom száll a vízre szerteszét.
 
Ez élni?... Ó aléló kéj pusztája,
Hol haldoklik a vízlemez opálja,
Átlépve kristályhangok küszöbét...
 
A test remeg a sziromérintésre,
Feljajdul ha egy gyémánthang-ütésre
Sugársáv karcolja az óriás mesét.