Tzara, Tristan: A hozzávetőleges ember (részlet) (L'Homme approximatif (extrait) in Hungarian)
|
|
L'Homme approximatif (extrait) (French)dimanche lourd couvercle sur le bouillonnement du sang hebdomadaire poids accroupi sur ses muscles tombé à l'intérieur de soi-même retrouvé les cloches sonnent sans raison et nous aussi sonnez cloches sans raison et nous aussi nous nous réjouirons au bruit des chaînes que nous ferons sonner en nous avec les cloches
quel est ce langage qui nous fouette nous sursautons dans la lumière nos nerfs sont des fouets entre les mains du temps et le doute vient avec une seule aile incolore se vissant se comprimant s'écrasant en nous comme le papier froissé de l'emballage défait cadeau d'un autre âge aux glissements des poissons d'amertume
les cloches sonnent sans raison et nous aussi les yeux des fruits nous regardent attentivement et toutes nos actions sont contrôlées il n'y a rien de caché l'eau de la rivière a tant lavé son lit elle emporte les doux fils des regards qui ont traîné aux pieds des murs dans les bars léché des vies alléché les faibles lié des tentations tari des extases creusé au fond des vieilles variantes et délié les sources des larmes prisonnières les sources servies aux quotidiens étouffements les regards qui prennent avec des mains desséchées le clair produit du jour ou l'ombrageuse apparition qui donnent la soucieuse richesse du sourire vissée comme une fleur à la boutonnière du matin ceux qui demandent le repos ou la volupté les touchers d'électriques vibrations les sursauts les aventures le feu la certitude ou l'esclavage les regards qui ont rampé le long des discrètes tourmentes usés les pavés des villes et expié maintes bassesses dans les aumônes se suivent serrés autour des rubans d'eau et coulent vers les mers en emportant sur leur passage les humaines ordures et leurs mirages
l'eau de la rivière a tant lavé son lit que même la lumière glisse sur l'onde lisse et tombe au fond avec le lourd éclat des pierres
les cloches sonnent sans raison et nous aussi les soucis que nous portons avec nous qui sont nos vêtements intérieurs que nous mettons tous les matins que la nuit défait avec des mains de rêve ornés d'inutiles rébus métalliques purifiés dans le bain des paysages circulaires dans les villes préparées au carnage au sacrifice près des mers aux balayements de perspectives sur les montagnes aux inquiètes sévérités dans les villages aux douloureuses nonchalances la main pesante sur la tête les cloches sonnent sans raison et nous aussi nous partons avec les départs arrivons avec les arrivées partons avec les arrivées arrivons quand les autres partent sans raison un peu secs un peu durs sévères pain nourriture plus de pain qui accompagne la chanson savoureuse sur la gamme de la langue les couleurs déposent leur poids et pensent et pensent ou crient et restent et se nourrissent de fruits légers comme la fumée planent qui pense à la chaleur que tisse la parole autour de son noyau le rêve qu'on appelle nous
les cloches sonnent sans raison et nous aussi nous marchons pour échapper au fourmillement des routes avec un flacon de paysage une maladie une seule une seule maladie que nous cultivons la mort je sais que je porte la mélodie en moi et n'en ai pas peur je porte la mort et si je meurs c'est la mort qui me portera dans ses bras imperceptibles fins et légers comme l'odeur de l'herbe maigre fins et légers comme le départ sans cause sans amertume sans dettes sans regret sans les cloches sonnent sans raison et nous aussi pourquoi chercher le bout de la chaîne qui nous relie à la chaîne sonnez cloches sans raison et nous aussi nous ferons sonner en nous les verres cassés les monnaies d'argent mêlées aux fausses monnaies les débris des fêtes éclatées en rire et en tempête aux portes desquelles pourraient s'ouvrir les gouffres les tombes d'air les moulins broyant les os arctiques ces fêtes qui nous portent les têtes au ciel et crachent sur nos muscles la nuit du plomb fondu
je parle de qui parle qui parle je suis seul je ne suis qu'un petit bruit j'ai plusieurs bruit en moi un bruit glacé froissé au carrefour jeté sur le trottoir humide aux pieds des hommes pressés courant avec leur morts autour de la mort qui étend ses bras sur le cadran de l'heure seule vivante au soleil
le souffle obscur de la nuit s'épaissit et le long des veines chantent les flûtes marines transposées sur les octaves des couches de diverses existences les vies se répètent à l'infini jusqu'à la maigreur atomique et en haut si haut que nous ne pouvons pas voir avec ces vies à côtés que nous ne voyons pas l'utltra-violet de tant de voies parallèles celles qui nous aurions pu prendre celles par lesquelles nous aurions pu ne pas venir au monde ou en être déjà partis depuis longtemps si longtemps qu'on aurait oublié et l'époque et la terre qui nous aurait sucé la chair sels et métaux liquides limpides au fond des puits
je pense à la chaleur que tisse la parole autour de son noyau le rêve qu'on appelle nous
|
A hozzávetőleges ember (részlet) (Hungarian)nyomasztó vasárnap borul a vér forrongása fölé hetenkénti súly kuporodik az izmokra belsejébe hullva újra megtalált önmagának értelmetlenül szólnak a harangok és mi is szóljatok harangok értelmetlenül és mi is örömünket leljük a lánccsörgésben amit megszólaltatunk magunkban a harangokkal együtt
miféle nyelv ostoroz minket fölpattanunk a fényben idegszálaink ostorok az idő kezében és a kétely egyetlen színtelen szárnyon közeledik megtapadva megsűrűsödve szorongva bennünk mint összegyűrt papírja a föltépett csomagnak egy másik kor ajándékának a keserűség halainak suhanásában
értelmetlenül szólnak a harangok és mi is a gyümölcsök szeme figyelmesen tekint ránk és minden tettünk ellenőrzött elrejtve semmi sem marad a folyóvíz oly sokat mosta medrét elragadja szeretett szálait a tekinteteknek mik a falak tövében ácsorogtak a bárokban életeket nyalogattak csalogatták a gyengéket kísértéseket fűztek egybe eksztázisokat apasztottak el ástak mélyén régi változatoknak és megnyitották a rab könnyek forrásait a leigázott forrásokat a mindennapi fuldoklásoknak a tekintetek melyek összezsugorodott kézzel markolják a nappal fénylő termését vagy homályos jelentkezését amelyek a mosolynak gondterhes gazdagságot adnak akár egy szál virágot a reggel gomblyukába tűzve azokat akik nyugalmat kívánnak vagy gyönyört a villamosan reszkető érintéseket a felriadásokat a kalandokat a tüzet a biztonságot vagy a szolgaságot a tekintetek melyek a hallgatag kínszenvedések mentén kúsztak tova használták a városok kövezetét és számos aljasságért alamizsnával vezekeltek szorosan követik egymást a víz szalagja körül s a tenger felé folynak magukkal sodorva útjukon az emberi hitványságokat és káprázataikat
folyóvíz oly sokat mosta medrét hogy még a fénysugár is elcsúszik sima árján a kövek súlyos csobbanásával alámerül
értelmetlenül szólnak a harangok és mi is a gondok miket magunkkal hurcolunk melyek benső ruháink miket minden reggel fölveszünk s miket az éjszaka megsemmisít álomkezekkel melyek haszontalan fém-rébuszokkal ékesek megtisztultak a kör alakú tájak fürdőjében a mészárlásra áldozásra fölkészült városokban közel az elsöprő távlatú tengerekhez a nyugtalan szigorúságú hegyeken a fájdalmas közönyű falvakban a fejre nehezedő kéz értelmetlenül szólnak a harangok és mi is eltávozunk a távozókkal megérkezünk az érkezőkkel eltávozunk az érkezőkkel megérkezünk ha mások távozóban értelmetlenül és kissé szárazon kissé kemény szigorral kenyér kenyérnél különb táplálék amely kíséri az ízes dalt hanglétráján a nyelvnek a színek leteszik súlyukat és gondolkodnak és gondolkodnak vagy kiabálnak és maradnak és gyümölcsökkel táplálkoznak és úgy lebegnek minta füst mely a melegre gondol hogy magva köré szője a szó az álmot melynek neve a mi nevünk
értelmetlenül szólnak a harangok és mi is megyünk hogy elkerüljünk az utak nyüzsgésében egy üvegcsényi tájjal egy betegséget az egyedüli az egyedüli betegséget hogy kifejlesztjük a halált tudom hogy magamban hordom a dallamot és emiatt hordozom a halált és hogyha meghalok a halál hordoz majd engem láthatatlan karjaiban finomak és könnyedek azok minta száraz fű illata finomak és könnyedek mint az ok nélküli távozás keserűségtelenül adósságtalanul megbánástalanul talanul értelmetlenül szólnak a harangok és mi is megcsendítjük magunkban az összetört üvegeket az ezüstpénzeket hamis pénzzel keverve a kacagásban és viharban szétrobbant ünnepek roncsait a kapuknál melyek megnyílhatnának a szakadékokat a légi sírokat a sarkvidéki csontokat megőrlő malmokat az ünnepeket mik fejünket égig emelik s az olvadt ólom éjszakáját fröccsentik izmainkra
arról beszélek aki beszél aki beszél én vagyok egyedül csak csekély nesz vagyok bennem többféle zaj szól felhorzsolt fagyos zaj az utcasarkon a nedves járdára dobva a meghajszolt emberek lába elé amint halálukkal együtt sietnek a halál körül mely kiterjeszti karját a napsütésben egyedül élő óralapon
belélegzem a megsűrűsödött éji sötétséget s a vénák mentén tengeri fuvolák szólnak a különféle létek rétegeinek oktávjaira hangolva át az életek a végtelenségig ismétlődnek az atomokká száradásig és odafenn oly magasan hogy nem láthatjuk és azokkal az életekkel amellett amit nem látunk az ibolyántúlit annyi párhuzamos úttal amelyeket választhattunk volna amelyek nélkül nem jöhettünk volna világra vagy régóta oly régóta eltávoztunk volna hogy elfeledték volna a kort is a földet amely magába szívta volna a húsunkat a sókat és folyékony átlátszó fémeket a kutak mélyén
a melegre gondolok hogy magva köré szője a szó az álmot melynek neve a mi nevünk
|
