Régnier, Henri de: Az üvegnyaklánc (Le collier de verre in Hungarian)

Je suis assis au fond d'une boutique obscure
De lu Calle Larga San Marco. Je choisis
Un de ces clairs colliers dont le verre s'azure
Et j'écoute en naes doigts tinter son cliquetis;

Tous les murs son couverts, du plafond jusqu'aux plinthes.
De longs fils suspendus qui balancent leurs grains
Dont les vives rondeurs sous un émail sont peintes
Do toutes les couleurs du soir et du matin;

La boutique du vieux Berengo est étroite,
Etroite la « calle » et pauvre le marchand,
Mais tout y luit, scintille, clincelle et miroite
Et les perles de verre y gazouillent leur chant.

Car, lorsque par hasard, du coude ou de la hanche,
On touche ces longs fils lumineux et légers
Mystérieusement l'un vers l'autre se penche
Et l'air vibre longtemps de leurs sons échangés...

C'est là que j'ai choisi pour vous, un jour d'automne,
Ce collier sans fermoir qui vous allait si bien:
« Vous rappellerez-vous celui qui vous le donne?
« Vous rappellerez-vous le ciel vénitien?

« Vous rappellerez-vous », disais-je, Le temps passe
Et rompt de son doigt dur le fil le mieux brisé;
Le collier se dénoue et la perle se casse
Et si je me souviens vous avez oublié.

Et son doute, aujourd'hui en ce soir solitaire,
Mélancoliquement je pense, seul de oqus,
A la boutique obscure, à ces colliers de verre,
A l'étroite Calle Larga – je pense à vous...

A Calle Larga San Marco egyik sötétes
kis boltjában ülök, s találok ezalatt
egy nyakláncot; csiszolt sima üvege kékes,
és ujjaim között halk, csengő hangot ad;

tetőtől padlatig ezer s ezer, fonálra
fűzött gyöngyszem lepi a fal felületét,
e csöpp, de ragyogó gömbök festett zománca
a hajnal s alkonyat száz színét hinti szét;

sötét, szűk zug csupán a vén Berengo boltja,
a calle keskeny, és a boltos is szegény,
de benn minden ragyog, s villog szikrákat ontva,
s elmélázhat fülünk a gyöngyök énekén.

Mert csak súrolnia kell könnyedén a karnak
vagy csípőnek a szép, hosszú füzéreket,
máris rejtelmesen egymás felé hajolnak,
s terjedő hangjuk a légben hosszan remeg...

Emlékszem, hogy ilyet vettem, az őszi napra,
szép volt fehér nyakán a csillogó nyakék:
„Gondol-e arra majd, aki magának adta?
Eszébe jut-e majd a velencei ég?

Gondol-e majd reá?" - mondtam. De sorra jönnek
az évek, s vaskezük minden szálat kikezd;
a nyaklánc elszakad, a gyöngyök összetörnek,
s ha én emlékszem is, maga feledte ezt.

S ma, a magányos éj csöndjében, képzeletben,
búsan, kettőnk közül csak én barangolok
nyakláncok közt, sötét boltocskában, a keskeny
Calle Largán, mikor magára gondolok...