Nerval, Gérard de: El Desdichado (El Desdichado in Hungarian)

Je suis le ténébreux, – le veuf, – l’inconsolé,

Le prince d’Aquitaine à la tour abolie :

Ma seule étoile est morte, – et mon luth constellé

Porte le soleil noir de la mélancolie.

Dans la nuit du tombeau, toi qui m’as consolé,

Rends-moi le Pausilippe et la mer d’Italie,

La fleur qui plaisait tant à mon cœur désolé,

Et la treille où le pampre à la rose s’allie.

Suis-je Amour ou Phébus ?... Lusignan ou Biron ?

Mon front est rouge encor du baiser de la reine ;

J’ai rêvé dans la grotte où nage la sirène...

Et j’ai deux fois vainqueur traversé l’Achéron :

Modulant tour à tour sur la lyre d’Orphée

Les soupirs de la sainte et les cris de la fée.

Az özvegy, a sötét vigasztalan vagyok,

templomtalan kegyúr, az aquitáni herceg;

fényes lantom fölött, mert csillagom halott,

a melankólia fekete napja reszket.

Ki sírom éjjelén nyújtottad vigaszod,

kedves virágomat add vissza dúlt szívemnek,

Posillipo hegyét, a kék olasz habot

s a lugast, hol borág és rózsák keverednek.

Phoebus vagyok? Ámor? Biron vagy Lusignan?

A királynői csók ráforrt a homlokomra;

láttam fürdő szirént, grottában álmodozva...

S már kétszer keltem át az Akheron zaján,

pengetve Orpheusz lantját, hol váltva szárnyal

a szent nő sóhaja a tündér sikolyával.