Musset, Alfred de: Levél Lamartine-hoz (Részlet) (Lettre à Lamartine (détails) in Hungarian)
|
Lettre à Lamartine (détails) (French)De cet immense égout qu’on appelle Paris: Autour de moi criait cette foule railleuse Qui des infortunés n’entend jamais les cris. Sur le pavé noirci les blafardes lanterns Versaient un jour douteux plus triste que la nuit, Et, suivant au hasard ces feux vagues et ternes, L’homme passait dans l’ombre, allant où va le bruit. Partout retentissait comme une joie étrange; C’était en février, au temps du carnaval. Les masques avinés, se croisant dans la fange, S’accostainet d’une injure ou d’un refrain banal. Dans un carrosse ouvert une troupe entassée Paraissait par moments sous le ciel pluvieux, Puis se perdait au loin dans la ville insensée, Hurlant un hymne impur sous la résine en feux. Cependant des vieillards, des enfants et des femmes Se barbouillaient de lie au fond des cabarets, Tandis que de la nuit les prêtresses infâmes Promenaient çá et lá leurs spectres inquiets. On eût dit un portrait de la débauche antique, Un de ces soirs fameux, chers au peuple romain, Oú des temples secrets la Vénus impudique Sortait échevelée, une torche à la main. Dieu juste! pleurer seul par une nuit pareille! Ô mon unique amour! que vous avais-je fait? Vous m’aviez pu quitter, vous qui juriez la veille Que vous étiez ma vie et que Dieu le savait? Ah! toi, le savais-tu, froide et cruelle amie, Qu’à travers cette honte et cette obscurit&é J’étais là, regardant de ta lampe chérie, Comme une étoile au ciel, la tremblante clarté? Non, tu n’en savais rien, je n’ai pas vu ton ombre, Ta main n’est pas venue entr’ouvrir ton rideau. Tu n’as pas regardé si le ciel était sombre; Tu ne m’as pas cherché dans cet affreux tombeau!
|
Levél Lamartine-hoz (Részlet) (Hungarian)...Épp a Párizs nevű irdatlan szennycsatorna egy zegzugos, sötét útján haladtam át; köröttem a vidám tömeg nyüzsgött zajongva, mely sose hallja meg a szenvedők jaját. Bágyadt lámpáknak a fekete kövezetre bús éjnél szomorúbb, halvány világa hullt, s e reszketeg, fakó fényjeleket követve jártam a félhomályt, merre a zaj vonult. Ujjongó, különös hangok zengtek vidáman; február hava volt, farsang ideje épp. Borgőzös maszkanép botlott össze a sárban, s hallatszott szidalom meg ócska élc elég. Az esős ég alatt olykor feltünedeztek nyitott hintók, belül zsúfolt kompániák, azután a bolond városba belevesztek, égő fáklyák között bőgve trágár danát. Silány lőrét vedelt közben a lebujoknak mélyén a tisztes agg, asszonynép és gyerek, míg künn a szerelem papnői kóboroltak, e nyughatatlanul bolygó kísértetek. Mint a római nép kedvelte vad tivornya, mint antik orgia, hatott e kép reám, hol Vénusz, a ledér, hosszú haját kibontva, fáklyát ragadt s kitört a templom ajtaján. Nagy Isten! egyedül sírtam át ezt az éjet! Egyetlen szeretőm! mit vétettem neked? El tudnál hagyni te, egy nappal esküvésed után: tanúd az ég, hogy élted s éltem egy! Ó, tudtad-e te azt, kegyetlen, jéghideg nő, hogy gyalázatban és sötétben álltam ott, s figyeltem szüntelen reszketve földerengő lámpádnak sugarát, mint égi csillagot? Nem, nem tudtad, hiszen egyszer se láttam árnyad; kezed rést nem nyitott az ablak függönyén, hogy nézd borús egét a sűrű éjszakának, sem hogy engem keress a szörnyű sír ölén!...
|