Mon Roi (détail) (French)
Dans ma nuit, j'assiège mon Roi, je me lève progressivement et je lui tords le cou.
Il reprend des forces, je reviens sur lui, et lui tords le cou une fois de plus.
Je le secoue, et le secoue comme un vieux prunier, et sa couronne tremble sur sa tête.
Et pourtant, c'est mon Roi, je le sais et il le sait, et c'est bien sûr que je suis à son service.
Cependant dans la nuit, la passion de mes mains l'étrangle sans répit. Point de lâcheté pourtant, j'arrive les mains nues «t je serre son cou de Roi.
Et c'est mon Roi, que j'étrangle vainement depuis si longtemps dans le secret de ma petite chambre; sa face d'abord bleuie, après peu de temps redevient naturelle, et sa tête se relève, chaque nuit, chaque nuit.
Dans le secret de ma petite chambre, je pète à la figure de mon Roi. Ensuite j'éclate de rire. Il essaie de montrer un front serein, et lavé de toute injure. Mais je lui pète sans discontinuer à la figure, sauf pour me retourner vers lui, et éclater de rire à sa noble face, qui essaie de garder de la majesté.
C'est ainsi que je me conduis avec lui; commencement sans fin de ma vie obscure.
Et maintenant je le renverse par terre, et m'assieds sur sa figure. Son auguste figure disparaît; mon pantalon rude aux taches d'huile, et mon derrière — puisque enfin c'est son nom — se tiennent sans embarras sur cette face faite pour régner.
Et je ne me gêne pas, ah non, pour me tourner à gauche et à droite, quand il me plaît et plus même, sans m'occuper de ses yeux ou de son nez qui pourraient être dans le chemin. Je ne m'en vais qu'une fois lassé d'être assis.
Et si je me retourne, sa face imperturbable règne, toujours.
Je le gifle, je le gifle, je le mouche ensuite par dérision comme un enfant.
Cependant il est bien évident que c'est lui le Roi, et moi son sujet, son unique sujet.
A coups de pied dans le cul, je le chasse de ma chambre. Je le couvre de déchets de cuisine et d'ordures. Je lui casse la vaisselle dans les jambes. Je lui bourre les oreilles de basses et pertinentes injures, pour bien l'atteindre à la fois profondément et honteusement, de calomnies à la Napolitaine particulièrement crasseuses et circonstanciées, et dont le seul énoncé est une souillure dont on ne peut plus se défaire, habit ignoble fait sur mesure : le purin vraiment de l'existence.
Eh bien, il me faut recommencer le lendemain.
Il est revenu; il est là. Il est toujours là. Il ne peut pas déguerpir pour de bon. Il doit absolument m'imposer sa maudite présence royale dans ma chambre déjà si petite. Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.poemes.co |
|
Az én Királyom (részlet) (Hungarian)
Éjszakámban nekirontok Királyomnak, fokozatosan fölemelkedem és kitekerem a nyakát.
Új erőre kap, megint ráugrom, s kitekerem a nyakát másodszor is.
Megrázom, úgy rázom, mint egy vén szilvafát, s koronája remeg a fején.
És mégis, a Királyom ő, jól tudom, és ő is tudja, és kétségtelen, hogy a szolgálatában állok.
Mindazonáltal kezeim indulata éjszaka szüntelen fojtogatja. Csak semmi gyávaság, puszta kézzel indulok, és megszorítom királyi nyakát.
És az én Királyom az, akit oly régen és hiábavalóan fojtogatok kis szobám rejtekén; arca elkékül elébb, majd idővel újra természetes lesz, s ő ismét fölemeli a fejét, minden éjszaka, minden éjszaka.
Kis szobám rejtekén Királyom képébe szellentek. Majd kitör belőlem a röhögés. Ő megkísérli, hogy derült és minden sértéstől megtisztult homlokot mutasson. De én megszakítás nélkül szellentek a képébe, éppen csak azért tartva szünetet, hogy felé forduljak és beleröhögjek nemes orcájába, mely igyekszik megőrizni fenségét.
Így viselkedem vele, sötét életem végtelen kezdeteként.
És most a földre döntöm, és a pofájára ülök - fejedelmi arca eltűnik - durva, olajpecsétes nadrágom és a fenekem - hiszen végtére is ez a neve - zavartalanul időzik ezen az uralkodásra termett arcon.
És nem háboríttatom magam, ó nem, akkor forgolódok jobbra-balra, amikor csak tetszik, sőt, mi több, nem törődöm a szemével vagy az orrával, amely utamba eshet. Csak akkor szállok le róla, mikor már belefáradtam az ülésbe.
S amikor visszafordulok, rendületlen arca uralkodik, örökké.
Pofozom, pofozom, aztán, hogy csúfot űzzek belőle, kifújom az orrát, mint egy gyereknek.
Mindamellett teljesen nyilvánvaló, hogy ő a Király, én pedig az alattvalója vagyok, egyetlen alattvalója.
Seggberúgásokkal kergetem ki szobámból. Elborítom konyhai hulladékkal és ganéjjal. Lábán töröm szét az edényeket. Telitömöm a fülét halk és szakavatott sértésekkel, hogy mélyen, méghozzá szégyenérzetében találjam, különlegesen mocskos és alkalomhoz igazított nápolyi káromkodásokkal, amelyeknek puszta szövege is lemoshatatlan szenny, mérték után készült nemtelen öltöny: a létezés trágyaleve valóban.
Nos hát, másnap elölről kezdhetem.
Visszajött; itt van. Mindig itt van. Nem tud igazában elmenekülni. Feltétlenül rám kell erőszakolnia átkozott királyi jelenlétét zsugorodó szobámban.
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | T. Gy. |
|