Michaux, Henri: Mes occupations

Je peux rarement voir quelqu’un sans le battre.

D’autres préfèrent le monologue intérieur.

Moi, non. J’aime mieux me battre.

Il y a des gens qui s’assoient en face de moi au

restaurant et ne disent rien, ils restent un certain

temps, car ils ont décidé de manger.

En voici un.

Je te l’agrippe, toc.

Je te le ragrippe, toc.

Je le pends au portemanteau.

Je le décroche.

Je le repends.

Je le redécroche.

Je le mets sur la table, je le tasse et l’étouffe.

Je le salis, je l’inonde.

Il revit.

Je le rince, je l’étire

(je commence à m’énerver, il faut en finir),

je le masse, je le serre,

je le résume et l’introduis dans mon verre,

et jette ostensiblement le contenu par terre,

et dis au garçon : « Mettez-moi donc un verre plus propre. »

Mais je me sens mal, je règle promptement l’addition et je m’en vais.

Ritkán láthatok valakit, hogy meg ne verjem.

Mások jobban szeretik a benső monológot.

Én nem. Én inkább verekszem.

Vannak, kik leülnek szemközt velem

a vendéglőben és mit se szólnak, csak várakoznak,

mert kieszelték, hogy ők enni akarnak.

Egyik éppen itt van.

Én megragadom, tokk.

Megint megragadom, tokk.

Fölakasztom a fogasra.

Leakasztom.

Megint fölakasztom.

Megint leakasztom.

Az asztalra teszem, szorítom és megfojtom.

Bepiszkítom, lerondítom.

Még mindig él.

Kimosom, mángorlom

(már ideges vagyok, végezni kell vele)

dögönyözöm, facsarom,

összenyomom, egy pohárba tolom,

akárki lássa, földre csorgatom,

és szólok a pincérnek: „Adjon tisztább poharat.”

De rosszul érzem magam, kifizetem a számlát és megyek.