Malherbe, François de: Consolation à M. Du Périer sur la mort de sa fille

Ta douleur, Du Périer, sera donc éternelle,

Et les tristes discours

Que te met en l'esprit l'amitié paternelle

L'augmenteront toujours !

 

Le malheur de ta fille au tombeau descendue

Par un commun trépas,

Est-ce quelque dédale où ta raison perdue

Ne se retrouve pas ?

 

Je sais de quels appas son enfance était pleine,

Et n'ai pas entrepris,

Injurieux ami, de soulager ta peine

avecque son mépris.

 

Mais elle était du monde ,où les plus belles choses

Ont le pire destin,

Et rose elle a vécu ce que vivent les roses,

L'espace d'un matin.

 

Puis quand ainsi serait ,que selon ta prière,

Elle aurait obtenu

D'avoir en cheveux blancs terminé sa carrière,

Qu'en fut-il advenu ?

 

Penses-tu que, plus vieille, en la maison céleste

Elle eut plus d'accueil ?

Ou qu'elle eut moins senti la poussière funeste

Et les vers du cercueil ?

 

Non ,non, mon Du Périer, aussitôt que la Parque

Ôte l'âme du corps,

L'âge s'évanouit au-deçà de la barque ,

Et ne suit point les morts.

 

Ne te lasse donc plus d'inutiles complaintes :

Mais songe à l'avenir,

Aime une ombre comme ombre, et de cendres éteintes,

Éteins le souvenir.

 

C'est bien je le confesse , une juste coutume,

Que le coeur affligé

Par le canal des yeux vidant son amertume

Cherche d'être allégé.

 

Même quand il advient que la tombe sépare

Ce que Nature a joint,

Celui qui ne s'émeut pas à l'âme d'un Barbare,

Ou n'en a du tout point.

 

Mais d'être inconsolable ,et dedans sa mémoire

Enfermer un ennui,

N'est-ce pas se haïr pour acquérir la gloire

de bien aimer autrui ?

 

Leur camp, qui la Durance avait presque tarie

 De bataillons épais,

Entendant sa constance, eut peur de sa furie

 Et demanda la paix.

 

De moi, déjà deux fois d’une pareille foudre

 Je me suis vu perclus,

Et deux fois la raison m’a si bien fait résoudre

 Qu’il ne m’en souvient plus.

 

La Mort a des rigueurs à nulle autre pareilles ;

On a beau la prier,

La cruelle qu'elle est se bouche les oreilles,

Et nous laisse crier.

 

Le pauvre en sa cabane, où le chaume le couvre,

Est sujet à ses lois ;

Et la garde qui veille aux barrières du Louvre

N'en défend point nos rois.

 

De murmurer contre elle, et perdre patience,

Il est mal à propos ;

Vouloir ce que Dieu veut, est la seule science

Qui nous met en repos.

 

Fájdalmad, Du Perrier, örökké tart ezentúl?

S gyötrelmét szavaid,

melyekkel atyai szíved a múltba indul,

folyton csak növelik?

 

Lányod balsorsa, kit a sír nagy éjjelébe

zára közös halál,

útvesztő lett, s agyad folyton ott jár föl és le,

s vissza sose talál?

 

Tudom, tavasza mily álmokra jogosított,

s nem is kísérelem,

igaztalan barát, úgy enyhíteni kínod,

hogy őt kicsinyelem.

 

De hát föld szülte, és itt épp, ami a legszebb,

hal meg leghamarább;

mint rózsa, élte, mit a rózsák sorsa rendelt,

a napnak hajnalát.

 

Aztán, ha úgy esik, hogy – amiként te kérted –

hosszú élet után

ősz hajjal éri el a közös földi véget,

az más lett volna tán?

 

Azt hiszed, öregen szívesebben fogadta

volna az égi ház,

vagy hogy nem fájna úgy neki a sír hatalma

s a féreg és a gyász?

 

Nem, nem, jó Du Perrier-m, ha elnyírja a Párka

test s lélek fonalát,

tűnik rólunk a kor, ha mögöttünk a bárka,

és idő nincs tovább!

 

Légy már bölcs ezután, térj magadhoz a bútól,

mely semmire se visz;

árnyat árnyként szeress, és hunyjon a kihunyt por

emléke benned is.

 

Igaz, helyes szokás, hogy mikor összetörve,

fáj a szív és sebes,

keservét a szemek csatornáin kiöntve

könnyebbülést keres.

 

Sőt ha váratlanul kettétépi a sír azt,

mi egy volt valaha,

barbár s lélektelen, ki nem kér soha vigaszt,

aki nem sír soha.

 

De ha vigasztalan bánatot mint lakat fog

az őr emlékezet,

nem az öngyűlölet dicsősége-e csak, hogy

valakit úgy szeret?

 

Ilyen villámütés belém kétszer csapott már,

egész megbénított,

s erősebb volt az ész mindig a bánatomnál,

s íme: nyugodt vagyok.

 

Nem mintha azokért, kiket föd a sir éje,

nem fájna a szívem,

de ha olyan a seb, hogy nincsen enyhülése,

írt nem kell várni sem.

 

Kegyetlen halál, mint semmi a világon:

könyörgésre nem ád,

betömi zord fülét és ránk bízza, barátom,

hogy csak sírjunk tovább.

 

A putri pórja az ő adófizetője,

ő ír törvényt s szabályt,

s a rácsos Louvre előtt virrasztó gárda tőle

nem védi a királyt.

 

Rossz módszer, zúgva és lázadozva szünetlen

sírnia volt után;

Isten akaratát akarni az egyetlen

megváltó tudomány…