Lamartine, Alphonse de: Ház a szöllőskertben (részlet) (La Vigne et la Maison (détails) in Hungarian)

I

Le mur est gris, la tuile est rousse,

L’hiver a rongé le ciment;

Des pierres disjointes la mousse

Verdit l’humide fondement;

Les gouttières, que rien n’essuie,

Laissent, en rigoles de suie,

S’égoutter le ciel pluvieux,

Traçant sur la vide demeure

Ces noirs sillons par où l’on pleure,

Que les veuves ont sous les yeux;

La porte où file l’araignée,

Qui n’entend plus le doux accueil,

Reste immobile et dédaignée

Et ne tourne plus sur son seuil;

Les volets que le moineau souille,

Détachés de leurs gonds de rouille,

Battent nuit et jour le granit;

Les vitraux brisés par les grêles

Livrent aux vieilles hirondelles

Un libre passage à leur nid!

Leur gazouillement sur les dalles

Couvertes de duvets flottants

Est la seule voix de ces salles

Pleines des silences du temps.

De la solitaire demeure

Une ombre lourde d’heure en heure

Se détache sur le gazon :

Et cette ombre, couchée et morte,

Est la seule chose qui sorte

Tout le jour de cette maison!

II

Efface ce séjour, ô Dieu ! de ma paupière,

Ou rends-le-moi semblable à celui d’autrefois,

Quand la maison vibrait comme un grand cœur de pierre

De tous ces cœurs joyeux qui battaient sous ses toits.

À l’heure où la rosée au soleil s’évapore

Tous ces volets fermés s’ouvraient à sa chaleur,

Pour y laisser entrer, avec la tiède aurore,

Les nocturnes parfums de nos vignes en fleur.

On eût dit que ces murs respiraient comme un être

Des pampres réjouis la jeune exhalaison;

La vie apparaissait rose, à chaque fenêtre,

Sous les beaux traits d’enfants nichés dans la maison.

Leurs blonds cheveux, épars au vent de la montagne,

Les filles se passant leurs deux mains sur les yeux,

Jetaient des cris de joie à l’écho des montagnes,

Ou sur leurs seins naissants croisaient leurs doigts pieux.

La mère, de sa couche à ces doux bruits levée,

Sur ces fronts inégaux se penchait tour à tour,

Comme la poule heureuse assemble sa couvée,

Leur apprenant les mots qui bénissent le jour.

Moins de balbutiements sortent du nid sonore,

Quand, au rayon d’été qui vient la réveiller,

L’hirondelle au plafond qui les abrite encore,

À ses petits sans plume apprend à gazouiller.

Et les bruits du foyer que l’aube fait renaître,

Les pas des serviteurs sur les degrés de bois,

Les aboiements du chien qui voit sortir son maître,

Le mendiant plaintif qui fait pleurer sa voix,

Montaient avec le jour; et, dans les intervalles,

Sous des doigts de quinze ans répétant leur leçon,

Les claviers résonnaient ainsi que des cigales

Qui font tinter l’oreille au temps de la moisson!

I

Fakó a fal, barnás a zsindely,

eszik a maltert a fagyok,

a kövek közén moha zöldel,

átáztatja az alapot;

az eldugult ereszcsatorna

korom-rajzolta csövön ontja

a vizet, amely bele dűl:

az üres házon sok csapása

olyan, akár a könnybarázda

az özvegyek szeme körül.

Az ajtó süket, nem tárul már

édes szavakra könnyedén,

mereven - mellén a pók munkál -

komoran áll vén küszöbén;

a zsalu, verébnyommal tarkán

s félrefityegve rozsdás sarkán

folyton karcolja a követ,

a jégverés-bezúzta ablak

tág utat nyit a fecskehadnak:

ottbenn rakták meg fészköket.

Csak csivogásuk már a lárma

az idő csendjéhez szokott

termekben, hol a kőkockán ma

pehely gyülemlik és forog.

Az üres házból vánszorogva,

hogy minden lépése egy óra,

árnyék indul meg a gyepen:

a vén hajlékból ki ez jár még,

e földön kúszó, halott árnyék,

ez lép ki minden reggelen!

II

Töröld ki, oh teremtőm, szememből ezt a képet!

Vagy tedd megint olyanná, minő hajdanta volt,

midőn, mint órjás kőszív, a régi ház ugy éledt,

fala közt annyi boldog szív lüktetett s dobolt.

Mihelyt a napmelegtől elpárolgott a harmat,

kitárta lélekezni becsukott zsaluit,

és itta illatát a virágzó szöllő-gallynak,

mert az éjjel is nyílik, akkor sem aluszik.

Mint egy eleven mellkas, a ház sok boltja-íve

szívva a venyigéknek üde lehelletét;

az ablakokban feltűnt az élet rózsaszíne:

széparcú, víg gyerekraj, egy fészekalja nép.

Hajukat, a lágy-szöszkét hegyi friss szél zilálta;

a lányok - betapasztva szemüket kecsesen -

a hegy visszhangját hívták, vidámakat kiáltva,

vagy kezüket imára kulcsolták kegyesen.

Felverte nyúghelyéről anyjukat is a lárma,

egyre mélyebb hajlással sorjában lehajolt,

mint csibéit a hű tyúk ha összekotkodálja,

mindegyik gyermekének súgott egy drága szót.

Kevesebb csivogást ad a fecske csengő fészke,

midőn a nyári napfény új napra kelti fel

és az anyamadárral a rajnyi kis pihéske

csacsogó iskolában vörsöngve felesel.

A sok zaj, mit a hajnal szabadít a magasba,

a cselédeknek lépte fel a fagrádicson,

a kutya csaholása - nem vitte el a gazda -

a koldus éneklése, ahogy szállt áhitón:

nőtt, egyre nőtt a nappal: s ha megszakadt egy percre,

a tizenötesztendős kicsi kezek alól

úgy folyt a zongorákon, úgy szállt a zene-lecke,

ahogy takarodáskor a tücsök dala szól!