La Fontaine, Jean de: Pestis az állatok között (Les Animaux malades de la peste in Hungarian)

Un mal qui répand la terreur,

Mal que le Ciel en sa fureur

Inventa pour punir les crimes de la terre,

La Peste (puisqu'il faut l'appeler par son nom)

Capable d'enrichir en un jour l'Achéron,

Faisait aux animaux la guerre.

Ils ne mouraient pas tous, mais tous étaient frappés :

On n'en voyait point d'occupés

A chercher le soutien d'une mourante vie ;

Nul mets n'excitait leur envie ;

Ni Loups ni Renards n'épiaient

La douce et l'innocente proie.

Les Tourterelles se fuyaient :

Plus d'amour, partant plus de joie.

Le Lion tint conseil, et dit : Mes chers amis,

Je crois que le Ciel a permis

Pour nos péchés cette infortune ;

Que le plus coupable de nous

Se sacrifie aux traits du céleste courroux,

Peut-être il obtiendra la guérison commune.

L'histoire nous apprend qu'en de tels accidents

On fait de pareils dévouements :

Ne nous flattons donc point ; voyons sans indulgence

L'état de notre conscience.

Pour moi, satisfaisant mes appétits gloutons

J'ai dévoré force moutons.

Que m'avaient-ils fait ? Nulle offense :

Même il m'est arrivé quelquefois de manger

Le Berger.

Je me dévouerai donc, s'il le faut ; mais je pense

Qu'il est bon que chacun s'accuse ainsi que moi :

Car on doit souhaiter selon toute justice

Que le plus coupable périsse.

- Sire, dit le Renard, vous êtes trop bon Roi ;

Vos scrupules font voir trop de délicatesse ;

Et bien, manger moutons, canaille, sotte espèce,

Est-ce un péché ? Non, non. Vous leur fîtes Seigneur

En les croquant beaucoup d'honneur.

Et quant au Berger l'on peut dire

Qu'il était digne de tous maux,

Etant de ces gens-là qui sur les animaux

Se font un chimérique empire.

Ainsi dit le Renard, et flatteurs d'applaudir.

On n'osa trop approfondir

Du Tigre, ni de l'Ours, ni des autres puissances,

Les moins pardonnables offenses.

Tous les gens querelleurs, jusqu'aux simples mâtins,

Au dire de chacun, étaient de petits saints.

L'Ane vint à son tour et dit : J'ai souvenance

Qu'en un pré de Moines passant,

La faim, l'occasion, l'herbe tendre, et je pense

Quelque diable aussi me poussant,

Je tondis de ce pré la largeur de ma langue.

Je n'en avais nul droit, puisqu'il faut parler net.

A ces mots on cria haro sur le baudet.

Un Loup quelque peu clerc prouva par sa harangue

Qu'il fallait dévouer ce maudit animal,

Ce pelé, ce galeux, d'où venait tout leur mal.

Sa peccadille fut jugée un cas pendable.

Manger l'herbe d'autrui ! quel crime abominable !

Rien que la mort n'était capable

D'expier son forfait : on le lui fit bien voir.

Selon que vous serez puissant ou misérable,

Les jugements de cour vous rendront blanc ou noir.

Egy kór, mely csupa szörnyüség,

egy kór, mit a haragos ég

eszelt ki, hogy a föld bűneit megtorolja,

a pestis (hogy nevén nevezzük), mely ha dúl,

benépesül az alvilág váratlanul,

rátört egyszer az állatokra.

Nem halt meg mindahány, de mind beleesett,

s nem igyekeztek már ezek

tovább tengetni a halódó földi létet;

étvágyuk nem csiklandta étek;

a róka s farkas leshelyét

elhagyta, nem várt gyenge zsákmányt;

tovaszálltak a gerlicék:

nincs szerelem, hát nincs vidámság.

Az Oroszlán gyűlést tartott, hol így szavalt:

„Barátaim, e szörnyű bajt

az Ég küldte ránk, bűnösökre.

A legnagyobb bűnös tehát

áldozza fel az Ég haragjának magát,

hogy így a gyógyulást nekünk kieszközölje.

A történelem is tanítja, hogy szokás

bajban ily önfeláldozás.

Elnézők ne legyünk, ne hunyjuk be szemünket,

lássuk lelkiismeretünket.

Én magam, mert mohó étvágyam bizgatott,

felfaltam szép számú juhot.

Mit vétettek nekem e birkák?

Sőt gyomromba került, nem tagadom, nehányszor

a pásztor.

Föláldozom magam, ha úgy kell; mégis inkább

vádolja meg magát ki-ki, mint jómagam,

mert, igazság szerint, kívánatosabb volna,

ha a legbűnösebb lakolna."

A Róka közbeszólt: „Ön jó király, Uram;

aggályok gyötrik önt, mert túl finom a lelke.

Nos jó, a juhokat, a bambákat megette;

hát bűn ez? Nem, nem. Ön tisztességet szerez

a juhnak, kit bekebelez;

s hogy rátérjek a pásztorokra,

sorsukat nem vesszük zokon,

mert ez a fajzat az, mely az állatokon

a rémuralmat gyakorolja."

Hízelgők tapsa közt a Róka így beszélt.

Senki sem vállalt oly veszélyt,

hogy a hatalmasok, a Tigris vagy a Medve

nagy bűneit firtatni merje.

Az önvádlók felől, még a nem rangbeli

kutyákról is kitűnt, hogy szívük angyali.

A Szamár volt soron, s igy szólt: „Eszembe ötlött,

hogy a barátok mezején

az éhség, alkalom, zsenge fű s tán az ördög

maga ösztökélt, mire én

lelegeltem a nagy mezőből egy barázdát.

Hogy őszinte legyek, nem kaptam rá jogot."

Szegény Füles felett pálcát törtek legott.

Egy tudákos farkas vádolta a garázdát:

„Ez átkozott legyen — úgymond — az áldozat,

e tetves, ki miatt minden baj ránk szakadt!"

Kötelet érdemel, így hangzott az ítélet.

Megenni más füvét! Irtóztató e vétek!

Nem torolhatja meg csekélyebb

büntetés, mint halál: fel is húzták tehát.

A törvény úgy ítél fehérnek, feketének,

amint hatalmasok vagytok, vagy páriák.