Hugo, Victor: Vere Novo

Comme le matin rit sur les roses en pleurs !

Oh ! les charmants petits amoureux qu'ont les fleurs !

Ce n'est dans les jasmins, ce n'est dans les pervenches

Qu'un éblouissement de folles ailes blanches

Qui vont, viennent, s'en vont, reviennent, se fermant,

Se rouvrant, dans un vaste et doux frémissement.

O printemps! quand on songe à toutes les missives

Qui des amants rêveurs vont aux belles pensives,

A ces coeurs confiés au papier, à ce tas

De lettres que le feutre écrit au taffetas,

Au message d'amour, d'ivresse et de délire

Qu'on reçoit en avril et qu'en met l'on déchire,

On croit voir s'envoler, au gré du vent joyeux,

Dans les prés, dans les bois, sur les eaux, dans les cieux,

Et rôder en tous lieux, cherchant partout une âme,

Et courir à la fleur en sortant de la femme,

Les petits morceaux blancs, chassés en tourbillons

De tous les billets doux, devenus papillons.

A reggel hogy nevet síró rózsák felett!

S a virágok körül apró szerelmesek!

Nézz csak a loncra és nézz csak a jázminágra,

nincs más, csak szédülő szárnyak hószínü tánca,

mely jön, megy, visszacsap, kinyílik s elpihen,

édes és nem szűnő rezgésben végtelen.

Ó, tavasz! ha netán olykor eszedbe járnak

a levelek, miket fiú küld a leánynak,

borítékolt szívek, a nagy halom papír,

mint a férfiszövet a lágy selyemnek ír,

a forró üzenet, a vágy, alélva félig,

mit elküld április, s májusban összetépik,

akkor azt hiheted, hogy ami ott röpül

az ég s a víz között, a rét s a fák körül,

vizslatva szerteszét, értő lélekre vágyva,

szelekben szállva át a nőtől a virágra:

nem más ez a fehér, szélfújta fergeteg,

mint szerelmeslevél, amelyből lepke lett.