Hugo, Victor: Puisque le juste est dans l'abîme

Puisque le juste est dans l'abîme,

Puisqu'on donne le sceptre au crime,

Puisque tous les droits sont trahis,

Puisque les plus fiers restent mornes,

Puisqu'on affiche au coin des bornes

Le déshonneur de mon pays ;

Ô République de nos pères,

Grand Panthéon plein de lumières,

Dôme d'or dans le libre azur,

Temple des ombres immortelles,

Puisqu'on vient avec des échelles

Coller l'empire sur ton mur ;

Puisque toute âme est affaiblie,

Puisqu'on rampe, puisqu'on oublie

Le vrai, le pur, le grand, le beau,

Les yeux indignés de l'histoire,

L'honneur, la loi, le droit, la gloire,

Et ceux qui sont dans le tombeau ;

Je t'aime, exil ! douleur, je t'aime !

Tristesse, sois mon diadème !

Je t'aime, altière pauvreté !

J'aime ma porte aux vents battue.

J'aime le deuil, grave statue

Qui vient s'asseoir à mon côté.

J'aime le malheur qui m'éprouve,

Et cette ombre où je vous retrouve,

Ô vous à qui mon coeur sourit,

Dignité, foi, vertu voilée,

Toi, liberté, fière exilée,

Et toi, dévouement, grand proscrit !

J'aime cette île solitaire,

Jersey, que la libre Angleterre

Couvre de son vieux pavillon,

L'eau noire, par moments accrue,

Le navire, errante charrue,

Le flot, mystérieux sillon.

J'aime ta mouette, ô mer profonde,

Qui secoue en perles ton onde

Sur son aile aux fauves couleurs,

Plonge dans les lames géantes,

Et sort de ces gueules béantes

Comme l'âme sort des douleurs.

J'aime la roche solennelle

D'où j'entends la plainte éternelle,

Sans trêve comme le remords,

Toujours renaissant dans les ombres,

Des vagues sur les écueils sombres,

Des mères sur leurs enfants morts.

Mert mélybe hullott az igazság,

mert a jogart a bűnnek adják,

mert a jog eltiporva rég,

mert elhúzódnak mind a büszkék,

mert utcasarkokra kitűzték

plakátnak hazám szégyenét;

ó, apáink köztársasága,

nagy Pantheon, napfényü lámpa,

arany dóm szabad ég alatt,

kit laknak halhatatlan elmék:

mert létráról faladra kenték

a császárságot a minap;

mert elgyöngül az is, ki büszke,

mert görnyednek, s nem jut eszükbe

a tiszta, nagy, a szép, a jó,

sem múltunk szeme, haragos szem,

hír, név, jog, törvény, becsület sem,

se senki sírban nyugovó;

azért, száműzetés, szeretlek!

Kín, légy koronája fejemnek!

Szegénység, kedves vagy nekem!

Szeretlek, szél, ajtón zörögve,

szeretlek, gyász, nehéz szobor te,

ki mellém ültél csöndesen.

Szeretem próbád, sűrü bánat,

az árnyékot, hol megtalállak,

kit szívemben nem győz le más,

méltóság, hit, erkölcsi nagyság,

téged, te száműzött szabadság,

s kitiltott önfeláldozás.

Szeretem Jersey szigetének

magányát, mit Anglia véd meg,

szabad zászlaja fennlobog,

sötét vizét, mely feltoronylik,

a sok bolygó ekét, hajóit,

s a mély barázdát, a habot.

Szeretem, óceán, sirályod,

rőt szárnyáról, amint kiszállott,

pereg a víz, mint gyöngysorív,

elsüllyed nagy hullámközökben,

s tátongó torkokból kiröppen,

akár a bánatból a szív.

Szeretem az ünnepi szirtet,

hol a panasz sosem szünik meg,

mint lelkifurdalás, örök,

hallom újulva és kitartón,

hullámok gyötrődnek a parton,

anyák, holt gyermekük fölött.