Hugo, Victor: Orphée

J’atteste Tanaїs, le noir fleuve aux six urnes,
Et Zeus qui fait traîner sur les grands chars nocturnes
Rhéa par des taureaux et Nyx par des chevaux,
Et les anciens géants et les hommes nouveaux,
Pluton qui nous dévore, Uranus qui nous crée,
Que j’adore une femme et qu’elle m’est sacrée.
Le monstre aux cheveux bleus, Poséidon, m’entend;
Qu’il m’exauce. Je suis l’âme humaine chantant,
Et j’aime. L’ombre immense est pleine de nuées,
La large pluie abonde aux feuilles remuées,
Borée émeut les bois, Zéphyre émeut les blés,
Ainsi nos coeurs profonds sont par l’amour troublés.
J’aimerai cette femme appelée Eurydice,
Toujours, partout! Sinon que le ciel me maudisse,
Et maudisse la fleur naissante et l’épi mûr!
Ne tracez pas de mots magiques sur le mur.

Tanum a Tanais, a hatöblű sötét ár,
s Zeusz, kinek kegyén az éj nagy szekerén jár
Rhea ökreivel és Nyx lovaival,
tünt óriások és tanum a mai faj,
Pluto, ki fölfal és Uranus, a teremtő:
imádok egy leányt s számomra drága szent.
Poseidon, kékhajú szörnyeteg, szómra hív:
hallgass meg. Én vagyok a zengő férfiszív,
és szeretek. Az ős árny öle csupa felleg;
rezdül a lomb, amit a zápor árja ellep.
Mint erdőn Boreas, Zephir a réteken,
zavart szivünkön úgy borzong a szerelem.
Szeretem ezt a nőt, édes Eurydikémet,
mindig és mindenütt! S ha nem, verjen az ég meg,
verje a zsendülő bimbót s az ért magot!
A falra mágikus igét ne írjatok.