Hugo, Victor: On vit, on parle...

On vit, on parle, on a le ciel et les nuages

Sur la tête ; on se plaît aux livres des vieux sages ;

On lit Virgile et Dante ; on va joyeusement

En voiture publique à quelque endroit charmant,

En riant aux éclats de l'auberge et du gîte ;

Le regard d'une femme en passant vous agite ;

On aime, on est aimé, bonheur qui manque aux rois !

On écoute le chant des oiseaux dans les bois

Le matin, on s'éveille, et toute une famille

Vous embrasse, une mère, une soeur, une fille !

On déjeune en lisant son journal. Tout le jour

On mêle à sa pensée espoir, travail, amour ;

La vie arrive avec ses passions troublées ;

On jette sa parole aux sombres assemblées ;

Devant le but qu'on veut et le sort qui vous prend,

On se sent faible et fort, on est petit et grand ;

On est flot dans la foule, âme dans la tempête ;

Tout vient et passe ; on est en deuil, on est en fête ;

On arrive, on recule, on lutte avec effort... --

Puis, le vaste et profond silence de la mort !

Élsz, mondod ezt meg azt, ég és felhők fölötted,

kedvtelve forgatod könyvét sok régi bölcsnek;

Dantét, Vergiliust; felkerekedsz vigan

s kies tájak felé tartsz postakocsiban;

jóizüen kacagsz, a szállás odafenn vár;

rádvillan s szíven üt egy futó női szempár;

szeretnek és szeretsz – királyi jó dolog!

Az erdőn madarak trilláit hallgatod;

felébredsz reggel, és ott vár csókkal fogadván

a család, az anya, a kislány és a nagylány!

Újságot olvasol ebéd közben; s a nap

szerelmet és reményt és munkát váltogat;

rádrohan zavaros szenvedéllyel az élet;

komor gyűléseken fel-felhangzik beszéded;

amíg a cél igéz, amíg a sors igáz,

gyenge vagy és erős, törpe és óriás;

árként hord a tömeg, lélek vagy a viharban;

minden jön s megy; s te majd búsabban, majd vígabban

hátrálsz, előretörsz, a harc kénye dobál... –

És aztán – iszonyú csöndjével a halál!