Hugo, Victor: Oceano Nox
Oceano Nox (French)Oh ! combien de marins, combien de capitaines Qui sont partis joyeux pour des courses lointaines, Dans ce morne horizon se sont évanouis ? Combien ont disparu, dure et triste fortune ? Dans une mer sans fond, par une nuit sans lune, Sous l’aveugle océan à jamais enfoui ?
Combien de patrons morts avec leurs équipages ? L’ouragan de leur vie a pris toutes les pages Et d’un souffle il a tout dispersé sur les flots ! Nul ne saura leur fin dans l’abîme plongée, Chaque vague en passant d’un butin s’est chargée ; L’une a saisi l’esquif, l’autre les matelots !
Nul ne sait votre sort, pauvres têtes perdues ! Vous roulez à travers les sombres étendues, Heurtant de vos fronts morts des écueils inconnus Oh ! que de vieux parents qui n’avaient plus qu’un rêve, Sont morts en attendant tous les jours sur la grève Ceux qui ne sont pas revenus !
On demande ” Où sont-ils ? Sont-ils rois dans quelque île ? Nous ont’ ils délaissés pour un bord plus fertile ? ” Puis, votre souvenir même est enseveli. Le corps se perd dans l’eau, le nom dans la mémoire. Le temps qui sur toute ombre en verse une plus noire, Sur le sombre océan jette le sombre oubli
On s’entretient de vous parfois dans les veillées, Maint joyeux cercle, assis sur les ancres rouillées, Mêle encore quelque temps vos noms d’ombre couverts, Aux rires, aux refrains, aux récits d’aventures, Aux baisers qu’on dérobe à vos belles futures Tandis que vous dormez dans les goémons verts !
Bientôt des yeux de tous votre ombre est disparue. L’un n’a-t-il pas sa barque et l’autre sa charrue ? Seules, durant ces nuits où l’orage est vainqueur, Vos veuves aux fronts blancs, lasses de vous attendre, Parlent encore de vous en remuant la cendre De leur foyer et de leur coeur !
Et quand la tombe enfin a fermé leur paupière, Rien ne sait plus vos noms, pas même une humble pierre Dans l’étroit cimetière où l’écho nous répond, Pas même un saule vert qui s’effeuille à l’automne, Pas même la chanson naïve et monotone
Que chante un mendiant à l’angle d’un vieux pont ! Où sont-ils, les marins sombrés dans les nuits noires ? O flots ! que vous savez de lugubres histoires ! Flots profonds redoutés des mères à genoux ! Vous vous les racontez en montant les marées, Et c’est ce qui vous fait ces voix désespérées Que vous avez le soir, quand vous venez vers nous…
|
Oceano nox (Hungarian)Haj, hány jó tengerész, hány derék kapitány volt, ki bátran és vígan hajózta be a távolt, s kit elnyelt végleg e borongó láthatár! Hányat eltemetett kegyetlen, vak szeszéllyel a feneketlen ár egy csillagtalan éjjel; őket az óceán nem adja vissza már.
Hány parancsnok halott, és velük a legénység! Életüket a vad viharok nem kímélték, jött egy nagy szélroham, s mindenkit elsodort. Nem tudja senki, hogy hajójuk hol veszett el. Minden hullmot ily zsákmányok súlya terhel, ez deszkaroncsot, az matrózokat rabolt.
Nem tudjuk sorsotokat, elveszett, árva lelkek! A sötét vízfenék árama tovagörget, fejetek idegen sziklákba ütközik. Végső reményei ti az öreg szülőknek, kik várták napra nap a vissza nem jövőket a parton mindhalálukig!
Néha említenek, kik este összegyűlne4k, s rozsdás horgonyokon víg kört alkotva ülnek, hol nóta hallható, kacaj s matrózkaland, vagy csókot lopnak elhagyott mátkáitoktól; porlepte nevetek fölhangzik olykor-olykor, míg ti alusztok a zöld hínár közt, alant.
Kérdik: - Hol vannak ők? Királyok holmi gazdag szigeten? Kincseket találtak, s ott maradtak? Később emléketek végképpen elenyész; a test sírja az ár, névé az ész homálya. Feketébb árnyakat vet az idő az árnyra, a sötét vízre hull a sötét feledés.
Így foszlik semmivé árnyatok nemsokára. Fontosabb nálatok az eke és a bárka! Sápadt özvegyetek említ csak néhanap, s viharos éjeken, bár ő sem vár reátok, tűzhelye és szíve mélyén hunyó zsarátnok lángol fel a hamu alatt.
S ha lecsukják szemük, s többé nem lesznek ők sem, nem őrzi nevetek sírkő a temetőben, hol ha megszólalunk, a visszhang válaszol, egy őszi fűzfa sem, mely lombját vesztve oly bús, sem a korhadozó hídkorlátnál a koldus, ki egy érzelmes és egyhangú dalt dalol.
Az éjben elveszett matrózok hova lettek? Ő, tenger, tára vagy e bús történeteknek! Mélyedtől retteg az anya, ki térden áll! Rémségektől regélsz, míg vized közelebb jő házainkhoz; azért olyan kétségbeejtő hangod estefelé, ha megjön a dagály!
|