Hugo, Victor: Lux

Temps futurs ! vision sublime !

Les peuples sont hors de l'abîme.

Le désert morne est traversé.

Après les sables, la pelouse ;

Et la terre est comme une épouse,

Et l'homme est comme un fiancé !

Dès à présent l'oeil qui s'élève

Voit distinctement ce beau rêve

Qui sera le réel un jour ;

Car Dieu dénouera toute chaîne,

Car le passé s'appelle haine

Et l'avenir se nomme amour !

Dès à présent dans nos misères

Germe l'hymen des peuples frères ;

Volant sur nos sombres rameaux,

Comme un frelon que l'aube éveille,

Le progrès, ténébreuse abeille,

Fait du bonheur avec nos maux.

Oh ! voyez ! la nuit se dissipe.

Sur le monde qui s'émancipe,

Oubliant Césars et Capets,

Et sur les nations nubiles,

S'ouvrent dans l'azur, immobiles,

Les vastes ailes de la paix !

O libre France enfin surgie !

O robe blanche après l'orgie !

O triomphe après les douleurs !

Le travail bruit dans les forges,

Le ciel rit, et les rouges-gorges

Chantent dans l'aubépine en fleurs !

La rouille mord les hallebardes,

De vos canons, de vos bombardes

Il ne reste pas un morceau

Qui soit assez grand, capitaines,

Pour qu'on puisse prendre aux fontaines

De quoi faire boire un oiseau.

Les rancunes sont effacées ;

Tous les coeurs, toutes les pensées

Qu'anime le même dessein,

Ne font plus qu'un faisceau superbe ;

Dieu prend pour lier cette gerbe

La vieille corde du tocsin.

Au fond des cieux un point scintille.

Regardez, il grandit, il brille,

Il approche, énorme et vermeil.

O République universelle,

Tu n'es encor que l'étincelle,

Demain tu seras le soleil !...

Jövő korok! mily látomás ég!

A nép a mély örvényen átlép,

túl a sivatag vak terén.

Föveny és pázsit vár a parton;

s a föld, akár egy szép menyasszony,

s az ember, mint a vőlegény.

Mostantól már a felemelt szem

e nagyszerű álomra rebben,

mely egy nap valóvá leszen;

láncok és bilincsek lehullnak,

mert gyűlölet neve a múltnak

és a jövőé – szerelem!

Most már sötétjén nyomorunknak,

testvéri népek násza sarjad;

s míg sötét ágainkra száll,

mint méhe, kit felvert a hajnal,

a haladás, szent szorgalommal

kínunkból örömöt csinál.

Nézd! oszlik már az éjnek árnya.

A felszabadított világra

– feledve Caesart és Capet-t –

s a felnőtté lett nemzetekre,

fényt – moccanatlan fenn lebegve

a béke roppant szárnya vet.

Ó, szabad hon fehér ruhája

a végleg elmúlt orgiákra!

Ó, kínok után diadal!

A hámorokban zeng a munka,

s a bimbós galagonya bokra

csupa-csupa víg cinkedal.

Az alabárdot rozsda marja.

Ágyútoknak oly kis darabja

se marad meg, tábornokok,

akkora sem, hogy benne bár a

forrás vizéből egy madárka

számára inni hozzatok.

Minden gyűlölség véget ér, és

minden gondolat, minden érzés,

miket egy közös eszme hajt,

egy nyaláb lesz, egy drága kéve -

s a vészharang nyűtt kötelével

köti az isten egybe majd.

Az égnek egy mély sarka villog,

nézzétek, egyre nőve csillog

s vörös ragyogássá dagad.

Ó, te, Világ Köztársasága,

ma még csak fény az éjszakába -

holnapra te leszel a nap.