Hugo, Victor: L'expiation (extrait)
L'expiation (extrait) (French)Il neigeait. On était vaincu par sa conquête. Pour la première fois l'aigle baissait la tête. Sombres jours ! l'empereur revenait lentement, Laissant derrière lui brûler Moscou fumant. Il neigeait. L'âpre hiver fondait en avalanche. Après la plaine blanche une autre plaine blanche. On ne connaissait plus les chefs ni le drapeau. Hier la grande armée, et maintenant troupeau. On ne distinguait plus les ailes ni le centre. Il neigeait. Les blessés s'abritaient dans le ventre Des chevaux morts ; au seuil des bivouacs désolés On voyait des clairons à leur poste gelés, Restés debout, en selle et muets, blancs de givre, Collant leur bouche en pierre aux trompettes de cuivre. Boulets, mitraille, obus, mêlés aux flocons blancs, Pleuvaient ; les grenadiers, surpris d'être tremblants, Marchaient pensifs, la glace à leur moustache grise. Il neigeait, il neigeait toujours ! La froide bise Sifflait ; sur le verglas, dans des lieux inconnus, On n'avait pas de pain et l'on allait pieds nus. Ce n'étaient plus des cœurs vivants, des gens de guerre : C'était un rêve errant dans la brume, un mystère, Une procession d'ombres sous le ciel noir. La solitude vaste, épouvantable à voir, Partout apparaissait, muette vengeresse. Le ciel faisait sans bruit avec la neige épaisse Pour cette immense armée un immense linceul. Et chacun se sentant mourir, on était seul. - Sortira-t-on jamais de ce funeste empire ? Deux ennemis! le czar, le nord. Le nord est pire. On jetait les canons pour brûler les affûts. Qui se couchait, mourait. Groupe morne et confus, Ils fuyaient ; le désert dévorait le cortège. On pouvait, à des plis qui soulevaient la neige, Voir que des régiments s'étaient endormis là. Ô chutes d'Annibal ! lendemains d'Attila ! Fuyards, blessés, mourants, caissons, brancards, civières, On s'écrasait aux ponts pour passer les rivières, On s'endormait dix mille, on se réveillait cent. Ney, que suivait naguère une armée, à présent S'évadait, disputant sa montre à trois cosaques. Toutes les nuits, qui vive ! alerte, assauts ! attaques ! Ces fantômes prenaient leur fusil, et sur eux Ils voyaient se ruer, effrayants, ténébreux, Avec des cris pareils aux voix des vautours chauves, D'horribles escadrons, tourbillons d'hommes fauves. Toute une armée ainsi dans la nuit se perdait. L'empereur était là, debout, qui regardait. Il était comme un arbre en proie à la cognée. Sur ce géant, grandeur jusqu'alors épargnée, Le malheur, bûcheron sinistre, était monté ; Et lui, chêne vivant, par la hache insulté, Tressaillant sous le spectre aux lugubres revanches, Il regardait tomber autour de lui ses branches. Chefs, soldats, tous mouraient. Chacun avait son tour. Tandis qu'environnant sa tente avec amour, Voyant son ombre aller et venir sur la toile, Ceux qui restaient, croyant toujours à son étoile, Accusaient le destin de lèse-majesté, Lui se sentit soudain dans l'âme épouvanté. Stupéfait du désastre et ne sachant que croire, L'empereur se tourna vers Dieu ; l'homme de gloire Trembla ; Napoléon comprit qu'il expiait Quelque chose peut-être, et, livide, inquiet, Devant ses légions sur la neige semées : « Est-ce le châtiment, dit-il. Dieu des armées ? » Alors il s'entendit appeler par son nom Et quelqu'un qui parlait dans l'ombre lui dit : Non.
|
Bűnhődés (részlet) (Hungarian)Hullt a hó. Űzte a hódítót – hódítása. Fejét a sas íme – először! – megalázta: zord napok. A császár hátrált. Háta megett Moszkva füstje-tüze nyaldosta az eget. Hullt a hó. Dőlt alá lavinaként a bősz ég. Fehér mező után újabb fehér mezőség. Zászlók, parancsnokok? Ugyan ki bánta már! Tegnap még: Nagy Sereg – ma: futó birkanyáj; egybekavarodott közepe-zöme, szárnya. Hullt a hó. Bújtak a döglött lovak hasába a sebesültek. A sír-néma táborok őrhelyén nyergükben ültek a megfagyott, fagytukban megmeredt kürtösök, zúz-fehéren tartva rézkürtjüket kőajkuk szögletében. A pelyhek közt golyó, kartács, bomba tolult. Ment – meglepetve, hogy ő is vacog – vonult a gárda komoran, jégcsap a szürke bajszon. Hullt a hó, hullt a hó szünetlen. Fújt panaszlón a szél! S e vad helyen kifogyott télidő derekán a kenyér, leszakadt a cipő. Nem eleven szivek, nem fegyvert forgatott had: a ködben lábra kelt rémálmok imbolyogtak: a fekete égen hosszú lidércmenet. S körül a puszta, a látni-is rettenet kietlenség bosszút jövendölt mindenünnen. És szőtt és borított a halk ég mind sűrűbben az óriás hadra óriás szemfedőt. S ki-ki maga maradt, tudván, végperce jött. Baljós birodalom! Szabadulást mi hozhat? Két ellenség! A cár, a tél! A tél a rosszabb. Ágyú? El a csövét! Tűzre a kerekét! Meghalt, ki lefeküdt. Sereg?! Vad csőcselék menekült. S nyelte csak, nyelte be mind a puszta. Meglátszott, mert a hósíkot ráncosra húzta, ahol egy-egy ezred szunnyadt. Ó, másnapok, minőket Hannibál, Attila láthatott! Hídon: lőszer, szekér, hordágy egymásba dúlva, sebesült, ép rohant mielőbb odatúlra! Lefeküdt tízezer, fölébredt némi száz. Ney, akire nemrég egész hadtest vigyáz: órájáért csatáz három kozáklegénnyel, és: – Állj! Ki vagy? Jönnek! Riadó! – minden éjjel A ködkísértetek elszedték fegyverük. A sötétből félvad népek (a keselyűk szörny rikácsaira nyitva iszonyu szájuk) lovas forgataggal örvénylettek ki rájuk. Egy egész hadsereg hullt el egy éj alatt. S a császár állt csak és nézett csak hallgatag. Olyan volt, mint a fa, melyet ver már a fejsze. A balsors, a komor favágó törni kezdte – fölhágva rá – a nagy, hatalmas terebélyt. És ő, a büszke tölgy, a bosszú rájamért zuhataga alatt, mely eddig elkerülte, csak nézte, ágai hogy hullnak el körülte. Pusztul tiszt, közlegény, ahogy sora kerül. De rajong mind, mig él; a fősátor körül lesik, hogy jár le-föl a vásznon az az árnyék, kinek jó-csillaga, hiszik, magasra száll még. Felségsértő a sors, szerintük az hibás. Am a császár szívén most rémület cikáz s lesujtva – ó, kiben hihessen még ezentúl? – e látványtól köves szemével égre fordul. A dicsőség fia remeg! Napóleon vezeklés idejét érzi; sápatagon légiói előtt, a hóba szórt vetésen: „Hadak Istene – szól –, ez hát a büntetésem?" És akkor valaki nevén nevezi fenn, és a sötétből azt feleli neki: nem.
|