Hugo, Victor: Jour de fête aux environs de Paris
|
Jour de fête aux environs de Paris (French)Midi chauffe et sème la mousse ; Les champs sont pleins de tambourins ; On voit dans une lueur douce Des groupes vagues et sereins.
Là-bas, à l'horizon, poudroie Le vieux donjon de saint Louis ; Le soleil dans toute sa joie Accable les champs éblouis.
L'air brûlant fait, sous ses haleines Sans murmures et sans échos, Luire en la fournaise des plaines La braise des coquelicots.
Les brebis paissent inégales ; Le jour est splendide et dorman ; Presque pas d'ombre ; les cigales Chantent sous le bleu flamboiement.
Voilà les avoines rentrées. Trêve au travail. Amis, du vin ! Des larges tonnes éventrées Sort l'éclat de rire divin.
Le buveur chancelle à la table Qui boite fraternellement. L'ivrogne se sent véritable ; Il oublie, ô clair firmament,
Tout, la ligne droite, la gêne, La loi, le gendarme, l'effroi, L'ordre ; et l'échalas de Surène Raille le poteau de l'octroi.
L'âne broute, vieux philosophe ; L'oreille est longue, l'âne en rit, Peu troublé d'un excès d'étoffe, Et content si le pré fleurit.
Les enfants courent par volée. Clichy montre, honneur aux anciens ! Sa grande muraille étoilée Par la mitraille des Prussiens.
La charrette roule et cahote ; Paris élève au loin sa voix, Noir chiffonnier qui dans sa hotte Porte le sombre tas des rois.
On voit au loin les cheminées Et les dômes d'azur voilés ; Des filles passent, couronnées De joie et de fleurs, dans les blés.
|
Ünnepnap Párizs környékén (Hungarian)Forró déltől hevül az ünnep, a réten körben dob pereg; csillámló fényben fel-le tűnnek vidám, kószáló seregek.
A láthatáron porladozgat Szent Lajos ódon várroma; a sűrű naptól szinte roskad a káprázó mezők sora.
A tikkadt szél a messzeségen nesztelenül villantja át a táj kemence-melegében a pipacsok friss parazsát.
A juhnyáj szanaszét legelget, fényes a nappal, álmatag, kék lángolásban énekelnek tücskök, árnytalan ég alatt.
A zab behordva már. Nyugodhat a munka. Bort, fiúk, nosza! Isteni kacagást bugyogtat a lékelt hordók potroha.
Asztalnál imbolyog a részeg – az is barátilag biceg s ő már mindent igaznak érez, s ó, égbolt! mindent elfeled,
az egyenes utat, a gondot, a törvényt, zsandárt, a maró kínt; s csúfolja a vámsorompót a suréne-i szőlőkaró.
A füvet bölcs szamár harapja, füle hosszú; mit bánja ő? Az anyagbőség nem zavarja, örvend, ha virít a mező.
Ott fut egy fészekalja gyermek. Clichy – ó régi, hős csaták! Mutatja csillagként repesztett, porosz kartács járta falát.
Zötyög, fut a szekérke; messze Párizs hangja már felszökik: rongyszedő, ki puttonyba szedte királyok ócska halmait.
Látni, a távol ég azúrja kéményt, kupolákat füröszt; kedvvel, virággal koszorúzva lányok járnak a búza közt.
|
