Hugo, Victor: Ecrit sur la vitre d'une fenêtre flamande

J'aime le carillon dans tes cités antiques,

Ô vieux pays gardien de tes moeurs domestiques,

Noble Flandre, où le Nord se réchauffe engourdi

Au soleil de Castille et s'accouple au Midi !

Le carillon, c'est l'heure inattendue et folle,

Que l'oeil croit voir, vêtue en danseuse espagnole,

Apparaître soudain par le trou vif et clair

Que ferait en s'ouvrant une porte de l'air.

Elle vient, secouant sur les toits léthargiques

Son tablier d'argent plein de notes magiques,

Réveillant sans pitié les dormeurs ennuyeux,

Sautant à petits pas comme un oiseau joyeux,

Vibrant, ainsi qu'un dard qui tremble dans la cible ;

Par un frêle escalier de cristal invisible,

Effarée et dansante, elle descend des cieux ;

Et l'esprit, ce veilleur fait d'oreilles et d'yeux,

Tandis qu'elle va, vient, monte et descend encore,

Entend de marche en marche errer son pied sonore !

Szeretem én a friss harangjátékot ódon

falad közt, Flandria, ki ős családi módon

őrzöd szokásaid, s kasztíliai fényt

hintesz északra is, a dél testvéreként!

Szól a harangzene, és e váratlan órán

már szinte látni is, mint táncoló, spanyol lány

kiperdül hirtelen az ég fényes-vidám

résén, mintegy a lég megnyíló ajtaján.

Jön és a gubbadó házfedelek fölébe

száz bűvös hangjegyet ráz-ráz ezüst köténye;

fölver könyörtelen álomszuszékokat,

kis billegő madár-ugrásokkal szalad,

rezegve, mint a nyíl, ha céltáblába csattan;

s lefut, bolond vadóc, törékeny, láthatatlan

nagy kristálylépcsején, belezendül az ég;

a virrasztó figyel, tátja szemét-fülét,

s némán hallgatja, míg ő jön-megy, fönt s alant száll,

csengő léptét, amint fokról fokra szaladgál!