Hugo, Victor: Apparition

Je vis un ange blanc qui passait sur ma tête ;

Son vol éblouissant apaisait la tempête,

Et faisait taire au loin la mer pleine de bruit.

- Qu'est-ce que tu viens faire, ange, dans cette nuit ?

Lui dis-je. - Il répondit : - je viens prendre ton âme. -

Et j'eus peur, car je vis que c'était une femme ;

Et je lui dis, tremblant et lui tendant les bras :

- Que me restera-t-il ? car tu t'envoleras. -

Il ne répondit pas ; le ciel que l'ombre assiège

S'éteignait... - Si tu prends mon âme, m'écriai-je,

Où l'emporteras-tu ? montre-moi dans quel lieu.

Il se taisait toujours. - Ô passant du ciel bleu,

Es-tu la mort ? lui dis-je, ou bien es-tu la vie ? -

Et la nuit augmentait sur mon âme ravie,

Et l'ange devint noir, et dit : - Je suis l'amour.

Mais son front sombre était plus charmant que le jour,

Et je voyais, dans l'ombre où brillaient ses prunelles,

Les astres à travers les plumes de ses ailes.

Fejem fölött fehér angyal szállt el suhogva;

sugárzó röpte a vihart elnémította,

s elhallgattatta a tenger dörgéseit.

– Ó, angyal, mit akarsz ebben az éjben itt? –

szóltam. Ő így felelt: – Lelkedet; érte jöttem. –

Döbbenve láttam: egy nő lebeg ott fölöttem;

és szóltam rettegőn, s kitártam a kezem:

– Mi lesz akkor velem? mert elszállsz hirtelen. –

Nem válaszolt. Az ég, az árnyak-ostromolta,

kialudt. – Lelkemet – kiáltottam sikoltva –

ha elviszed, felelj, merre viszed s hova? –

Még mindig hallgatott. – Ó egek vándora,

ki vagy hát? a halál – kérdeztem – vagy az élet?

Lelkemre éj borult, s az angyal is sötét lett

és így szólt: – Én vagyok a szerelem. – De vad

és komor homloka vonzóbb volt, mint a nap,

s láttam az éj ölén, melyben a szeme fénylett,

szárnya tollain át csillagait az égnek.