Heredia, José-Maria de: Tengeri szél (Brise marine in Hungarian)

L'hiver a défleuri la lande et le courtil.

Tout est mort. Sur la roche uniformément grise

Où la lame sans fin de l'Atlantique brise,

Le pétale fané pend au dernier pistil.

Et pourtant je ne sais quel arome subtil

Exhalé de la mer jusqu'à moi par la brise,

D'un effluve si tiède emplit mon coeur qu'il grise ;

Ce souffle étrangement parfumé, d'où vient-il ?

Ah ! Je le reconnais. C'est de trois mille lieues

Qu'il vient, de l'Ouest, là-bas où les Antilles bleues

Se pâment sous l'ardeur de l'astre occidental ;

Et j'ai, de ce récif battu du flot kymrique,

Respiré dans le vent qu'embauma l'air natal

La fleur jadis éclose au jardin d'Amérique.

Kis kert, hangás mező, téltői tarolva mind.

Élet sehol. Fokán egyhangú-szürke szirtnek,

ahol a végtelen atlanti ár törik meg,

az elfonnyadt szirom egy árva szálon ing.

S mégis fűszeres az illat, mely meglegyint,

mit a tenger lehel, s szellők hozzám röpítnek,

oly langyos pára, hogy szívet megrészegíthet;

felém e különös jószag honnan kering?

Tudom! Háromezer mérföldről jön, nyugatról,

ahol az Occidens tűzcsillaga alatt oly

aléltan fekszik az Antillák kék sora;

beszívtam e kövön, amelyre kelta ár csap,

a perzsel; a balzsamos honi légben, Amerika

kertjéből illatát a rég elnyílt virágnak.