Guedj, Denis: A papagájtétel (részlet) (LE THÉORÈME DU PERROQUET in Hungarian)

CHAPITRE 1
Nofutur

Comme tous les samedis, Max avait fait sa virée aux Puces de Clignancourt ; il s’y était rendu à
pied, par le nord de la butte Montmartre. Après avoir farfouillé chez le vendeur où Léa avait échangé
les Nike tachés que Perrette lui avait offerts la semaine précédente, il entra dans le grand hangar des
surplus coloniaux et se mit à fouiller dans un gros tas d’objets hétéroclites quand, tout au fond du
local, il aperçut deux types bien mis très excités. Il pensa qu’ils se battaient. Ce n’était pas son
affaire. C’est alors qu’il découvrit le perroquet ; les deux types tentaient de le capturer.
Ça devenait son affaire.
Le perroquet se défendait à grands coups de bec. Le plus petit des deux types lui saisit le bout de
l’aile. Vif comme l’éclair, le perroquet se retourna et lui mordit le doigt jusqu’au sang. Max vit la
bouche du petit type s’ouvrir dans un cri de douleur. L’autre type, le grand, furieux, assena un terrible
coup de poing sur la tête du perroquet. Max s’approcha, il crut entendre le perroquet groggy hurler :
« À l’assas… À l’assas… » L’un des types sortit une muselière. Museler un perroquet ! Max fonça.
Au même moment, rue Ravignan, Perrette, retenant sa respiration tellement était forte l’odeur
d’huile de vidange, entra dans la chambre-garage. Elle écarta les tentures du lit à baldaquin et tendit
une lettre à M. Ruche. Un timbre gros comme une patate illuminait l’enveloppe. Un timbre des postes
brésiliennes ! Perrette remarqua que la lettre avait été postée plusieurs semaines avant. Le cachet
indiquait qu’elle venait de Manaus. M. Ruche ne connaissait personne au Brésil, encore moins à
Manaus.

Monsieur Pierre Ruche
1001 feuilles
Rue Ravignan
Paris XVIIIe FRANCE

La lettre lui était bien adressée. Mais le numéro de la rue manquait et l’adresse était drôlement
écrite : « 1001 » au lieu de « Mille et Une ».
Manaus, août 1992

Cher πR,
La façon dont j’écris ton nom t’indiquera qui je suis. Ne t’étouffe pas, c’est moi, Elgar, ton vieil
ami, que tu n’as pas revu depuis… un demi-siècle, oui, oui, j’ai fait le compte. Nous nous sommes
quittés après notre évasion, t’en souviens-tu, c’était en 1941. Tu voulais partir, me disais-tu,
poursuivre une guerre que tu n’avais pas encore commencée. Moi, je voulais quitter l’Europe,
pour clore celle qui à mes yeux n’avait que trop duré. C’est ce que j’ai fait. Après notre
séparation, je me suis embarqué pour l’Amazonie, où je vis depuis. J’habite près de la ville de
Manaus. Tu en as sûrement entendu parler, la capitale déchue du caoutchouc.
Pourquoi je t’écris après tant d’années ? Pour t’avertir que tu vas recevoir un chargement de
livres. Pourquoi toi ? Parce que nous étions les meilleurs amis du monde et que tu es le seul
libraire parmi mes connaissances. Je vais t’envoyer ma bibliothèque. Tous mes livres : quelques
centaines de kilos d’ouvrages mathématiques.
Il y a là tous les joyaux de cette littérature. Tu t’étonneras sans doute qu’à propos de
mathématiques je parle de littérature. Je peux t’assurer qu’il y a dans ces ouvrages des histoires
qui valent celles de nos meilleurs romanciers. Des histoires de mathématiciens comme celles, je
cite au hasard, des Persans Omar al-Khayyām ou al-Tūsī, de l’Italien Niccoló Fontana Tartaglia,
du Français Pierre Fermat, du Suisse Leonhard Euler. Et tant d’autres. Des histoires de
mathématiciens, mais aussi des histoires de mathématiques ! Tu n’es pas obligé de partager mon
point de vue. En cela tu serais de ceux, innombrables, qui ne voient dans ce savoir qu’un ramassis
de vérités baignant dans un triste ennui. S’il t’arrivait un jour d’ouvrir l’un de ces ouvrages,
offre-moi, vieil ami, de te poser cette question : « Quelle histoire ces pages me racontent-elles ? »
Tu regarderas alors, j’en suis sûr, ces mathématiques opaques et ternes sous une tout autre
lumière, qui te comblera, toi, l’insatiable lecteur des plus beaux romans. Laissons cela.
Dans les caisses que tu réceptionneras bientôt se trouve ce qui à mes yeux constitue le meilleur
de l’opus mathématique de tous les temps. Tout y est.
C’est, n’en doute pas, la plus complète collection privée d’ouvrages mathématiques jamais
réunie. Comment ai-je pu la constituer ? Toi le vieux libraire, quand tu les auras sous les yeux, tu
n’auras pas de peine à imaginer ce que cela m’a coûté. En temps, en énergie. Et en argent, bien
sûr ! Des fortunes ! ! il y a là, tu le découvriras toi-même, des originaux, vieux parfois de cinq
siècles, que j’ai pu me procurer après des années de… chasse, c’est le mot. Comment ai-je pu me
les offrir ? Tu comprendras que sur le sujet je garde un silence pudique. Cela n’a pas toujours été
en empruntant les voies les plus intègres, et en utilisant les moyens les plus licites mais sache
qu’aucun de ces ouvrages n’est taché de sang. Peut-être, seulement, ça et là, de quelques gouttes
d’alcool, et de troubles compromissions.
Ces livres que j’ai choisis un à un et que j’ai mis des décennies à rassembler s’offraient à moi,
et à moi seul ! Chaque soir, je choisissais ceux avec qui j’allais passer une longue nuit de veille.
Nuits de volupté, nuits torrides et moites de l’équateur. Cela valait, crois-moi, celles, ardentes,
que nous passions dans les hôtels autour de la vieille Sorbonne. Je m’égare.
Un mot encore. Si tu n’as pas changé, je prévois, concernant cette bibliothèque, que
1) connaissant ton peu d’attrait pour l’argent, tu ne la vendras pas, 2) connaissant ton peu
d’attrait pour les mathématiques, tu ne liras aucun de ces ouvrages, et que, ainsi, tu ne les
détérioreras pas plus qu’ils ne le sont déjà.

Je t’embrasse.
Ton vieil Elgar

1 

Nofutur

Max, mint minden szombaton, kiruccant a clignancourt-i bolhapiacra; a Montmartre-tól
északra indulva, gyalog jutott oda. Végigkotorászta a kereskedő holmiját, akinél Léa becserélte az előző héten Perrette-től kapott, foltos Nike cipőt, majd átment a trópusi áruk hatalmas csarnokába, és éppen nagy halom szedett-vedett cucc között turkált, amikor a helyiség végében megpillantott két tagbaszakadt, igencsak feldúlt férfit. Úgy vélte, veszekednek. Ez nem tartozott rá. Ekkor vette észre a papagájt; a két fickó megpróbálta elkapni.
Ez most már rá is tartozott.
A papagáj csőrével hevesen csapkodva védekezett. A két fickó közül az alacsonyabbik
megragadta a szárnya hegyét. A papagáj villámsebesen megfordult, és véresre csípte az
ujját. Max látta, hogy a fickó szája fájdalmas kiáltásra nyílik. A másik pasas, a nagyobbik, dühében szörnyű ütést mért a papagáj fejére. Max közelebb lépett, szinte hallotta, amint a kába papagáj rikácsol:

„Gyilkos. . . Gyilkos. . . ” Az egyik fickó előkapott egy csőrgyűrűt.
Befogni egy papagáj csőrét! Max rohanni kezdett.
Ugyanekkor a Ravignan utcában Perrette, aki az erős motorolajbűz miatt visszafojtotta a lélegzetét, belépett a garázsszobába. Széthúzta a baldachinos ágy kárpitját, és egy levelet nyújtott át Ruche
úrnak. A borítékon krumpli nagyságú bélyeg díszelgett. Brazil postabélyeg! Perrette észrevette, hogy a levelet több héttel korábban adták fel. A pecsét szerint Manausban. Ruche úr senkit sem ismert
Brazíliában, még kevésbé Manausban.

Pierre Ruche úrnak

1001 lap

Párizs XVIII., Ravignan utca
FRANCIAORSZÁG

A levelet valóban neki címezték. Csakhogy a házszám hiányzott,
és a címzést furán írták: „Ezeregy” helyett „1001”.

Manaus, 1992. augusztus
Kedves pR!
Abból, ahogyan a nevedet írom, kitalálhatod, ki vagyok. Félre ne nyelj, én vagyok, Elgar, öreg cimborád, akit nem láttál. . . fél évszázada, bizony-bizony, kiszámoltam. A szökésünk után váltunk el, emlékszel rá, 1941-ben történt. Te részt akartál venni egy olyan háborúban, mondtad nekem, ami
addig személyesen nem érintett. Én el akartam hagyni Európát, hogy a magam részéről véget vessek a háborúnak, amely szerintem már akkor is túlontúl sok ideig tartott. Meg is tettem. Miután elváltunk, elhajóztam Amazóniába, ott élek azóta is. Manaus városának környékén lakom. Biztosan hallottál már róla, ez a gumiipar egykori fővárosa. Miért írok neked ennyi év után? Hogy tudassam veled, nemsokára kapsz egy rakomány könyvet. Miért éppen te? Mert mi voltunk a világon a
legjobb barátok, és mert te vagy az egyetlen könyvkereskedő ismerősöm. El fogom küldeni neked a könyvtáramat. Valamennyi könyvemet: több száz kilónyi matematikai művet.
Közöttük van ennek az irodalomnak minden kincse. Bizonyára meglep, hogy a matematikával kapcsolatban szóba hozom az irodalmat. Biztosíthatlak afelől, hogy ezekben a művekben olyan történetek rejtőznek, amelyek legnagyobb regényíróink munkáival is felérnek. Történetek olyan matematikusokról, hogy csak ötletszerűen soroljam, mint például a perzsa Omar
Hajjám vagy at-Túszi, az itáliai Niccolò Fontana Tartaglia, a francia Pierre Fermat, a svájci Leonhard Euler. És még ki mindenki! Történetek matematikusokról, és történetek a matematikáról! Nem kell ugyanúgy vélekedned erről, ahogyan nekem. Ebből a szempontból abba a megszámlálhatatlan sokaságba tartozhatsz, akik ebben a tudományban mást sem látnak, mint egy nagy rakás, szomorú unalomba fúló tényt. Ha egy napon mégis arra jutnál, hogy fellapozod e kötetek valamelyikét, öreg barátom, a kedvemért tedd fel magadnak a kérdést: „Milyen történetről mesélnek nekem ezek az oldalak?” Meggyőződésem, hogy ezt a homályos és sivár matematikát akkor egészen
más fényben fogod látni, ami még téged, a legszebb regények telhetetlen olvasóját is kielégít majd. Erről ennyit.
A ládákban, amelyeket hamarosan átveszel, megtalálható mindaz, ami szerintem minden idők matematikai műveinek színe-java. Minden ott van. Biztos lehetsz benne, hogy ez a matematikai munkák valaha összegyűjtött, legteljesebb magángyűjteménye. Hogyan voltam képes összehozni?
Ha majd a saját szemeddel látod, te, a tapasztalt könyvkereskedő könnyen elképzelheted, mindez mennyibe került nekem. Időben, fáradságban. És pénzben, természetesen! Vagyonokba! Majd meglátod magad is, vannak köztük eredeti művek, egyikük-másikuk ötszáz éves. Ezeket úgy tudtam
megszerezni, hogy évekig. . . vadásztam rájuk, igen, ez a helyes kifejezés.
Hogyan juthattam hozzájuk? Meg fogod érteni, ha erről a témáról inkább szemérmesen hallgatok. Nem mindig választottam a legegyenesebb utat és a legbecsületesebb eszközöket, de tudnod kell, hogy egyik kötethez sem tapad vér. Talán csak néhány csepp alkohol itt-ott, meg gyanús kompromisszumok. Ezek a könyvek, amelyeket egyesével válogattam és évtizedekig gyűjtögettem, megnyíltak nekem, és csupán nekem! Esténként kiválasztottam azokat, amelyekkel egy hosszú, átvirrasztott éjszakát töltök majd. Kéjes, perzselő, párás egyenlítői éjszakák! Értek annyit, hidd el, mint a régi Sorbonne környéki szállókban eltöltött, tüzes éjszakáink. De elkalandoztam.
Még valami. Ha nem változtál meg, akkor, ami ezt a könyvtárat illeti, úgy sejtem, hogy 1) tudván, mennyire nem érdekel a pénz, nem fogod eladni, 2) tudván, milyen kevéssé érdekel a matematika, ezek közül egyetlen kötetet sem fogsz elolvasni, így nem teszel bennük több kárt, mint amennyi
eddig érte a könyveket.
Ölellek,
régi cimborád, Elgar