Frénaud, André: Les Rois Mages

Avancerons-nous aussi vite que l’étoile ?

La randonnée n’a-t-elle pas assez duré ?

Réussirons-nous enfin à l’égarer,

cette lueur au milieu de la lune et des bêtes

qui ne s’impatiente pas ?

La neige avait tissé les pays du retour

avec ses fleurs fondues où se perd la mémoire.

De nouveaux compagnons se mêlaient à la troupe,

qui sortaient des arbres, comme les bûcherons.

Le Juif errant peinait, aux blessures bafouées.

Des fourrures couvraient le roi noir malade à mourir.

Le pasteur de la faim est avec nous,

Ses yeux bleus éclairent son manteau d’épluchures

et le troupeau rageur des enfants prisonniers.

Nous allions voir la joie, nous l’avons cru,

la joie du monde, née dans une maison par ici.

Nous allions délivrer un tombeau radieux

marqué d’une croix par les torches dans la forêt.

Le pay n’est pas sûr, les châteaux

se glissent derrière nous.

Pas de feu dans l’âtre des relais. Les frontières

remuent à l’aube sous les coups défendus.

Nos paumes qui ont brisé les tempêtes de sable

sont trouées par la charançon, et j’ai peur de la nuit.

Ceux qui nous attendaient dans le vent de la route

se sont lassés, le chœur se tourne contre nous.

Par les banlieues fermées à l’aube, les pays sans amour,

nous avançons mêlés à tous et séparés

Sous les lourdes paupières de l’espérance.

La peur haletait comme une haridelle.

Nous arriverons trop tard, le massacre est commencé,

les innocents sont couchés dans l’herbe.

Et chaque jour, nous remuons des flaques dans les contrées.

Et la rumeur se creuse des morts non secourus.

Tout l’encens a pourri dans les boîtes en ivoire

et l’or a caillé nos cœurs comme du lait.

La jeune fille s’est donnée aux soldats,

que nous gardions dans l’arche pour le rayonnement,

pour le sourire de sa face.

Nous sommes perdus. On nous a fait de faux rapports.

C’est depuis le début du voyage.

Il n’y avait pas de route, il n’y a pas de lumière.

Seul un épi d’or surgi du songe,

que le poids de nos chutes n’a pas su gonfler.

Et nous poursuivons en murmurant contre nous,

tous le trois brouillés autant qu’un seul

peut l’être avec lui-même.

Et le monde rêve à travers notre marche

dans l’herbe des bas-lieux. Et ils espèrent,

quand nous nous sommes trompés de chemin.

Egarés dans les moires du temps, les durs méandres

qu’anime le sourire de l’Enfant,

chevaliers à la poursuite de la fuyante naissance

du futur qui nous guide comme un toucheur de bœufs,

je maudis l’aventure, je voudrais retourner

vers la maison et le platane,

pour boire l’eau de mon puits que ne trouble pas la lune

et m’accomplir sur mes terrasses toujours égales

dans la fraîcheur immobile de mon ombre.

Mais je ne puis guérir d’un appel insensé.

Haladunk-e oly gyorsan, mint a csillag?

Nem tartott a hajsza elég soká?

Eltéríthetjük-e végül is

azt a fényt a hold s a barmok között?

Sugara meg se rebben.

Hó szőtte be a visszatérés tájait,

olvadt szirmaiban az emlékezet elvész.

Szegődtek új útitársak is a csapathoz:

úgy toppantak elő, szálfák közül fadöntők.

Csúfolt sebek gyötörték a bolygó zsidót.

Állig takarta prém a félholt szerecsen királyt.

Az éhség-pásztor tart velünk,

két kék szeme ragyog szétfeslő köpenyére

és fogoly gyermekek dühöngő csapatára.

Az öröm elé indultunk, azt hittük, megszületett

a világ öröme valahol itt egy házban. Ez volt a kezdet.

Most egy szó sem esik. Felszabadítani indultunk

egy dicső sírt, vadonban fáklyakereszt jelöli.

Nem biztonságos a vidék,

mögöttünk kastélyok merülnek el.

Kihűlt tűzhelyű állomások. A kivédett

csapásokba remegnek hajnalban a határok.

Homokvihart megtörő tenyerünket

átfúrja a zsizsik, s félek az éjszakától.

Belefáradtak a szeles úton,

kik vártak ránk, és most kórusban gyaláznak.

Hajnalban bezárt külvárosokon, szívtelen vidéken

elvegyülve s külön a többiektől haladunk

a remény súlyos pillája alatt.

Gebeként zihált a félelem.

Elkésünk majd, a mészárlás folyik már,

ártatlanok a fűben elterülve.

S fölkavarjuk a tájak tócsáit naponta.

S növekszik a moraj, cserbenhagyott halottaké,

kiket buzgalmunk reménye éltetett.

A tömjén elrohadt az elefántcsont-dobozokban,

s megaludt az arany szívünkben, mint a tej.

Odadobta magát a katonáknak

a lány, kit a bárkában őriztünk pirkadatra

az ő arcának mosolyául.

Végünk van. Már az indulás pillanatában

rászedtek bennünket a felderítők.

Már út se volt, és fénysugár sincs.

Csak egy aranykalász, álmunk vetése,

de bukásaink súlya nem érlelte meg.

S mi csak megyünk, magunkra morogva,

úgy összeveszve hárman, ahogy csak össze

egy ember veszhet önmagával.

Menetünkről a kültelkek füvén

emberek álmodoznak.

S reménykednek, ha utat vétettünk is.

A villódzó időben, holt-medrekben tévelyegve

a Gyermek melengető mosolya alatt,

kóbor lovagok mi, tünékeny nyomán a születő

jövőnek, mely, mint a csordapásztor, ösztökél.

Már átkozom a kalandot, már visszatérnék

otthonomba a platánfa alá,

inni kutam vizét, mit nem ront meg a hold,

s árnyékom rezdületlen hűvösében

beteljesednem örök-sima tornácaimon...

De nem gyógyulhatok: szólít egy esztelen hang.