Bonnefoy, Yves: Menaces du témoin

I
Que voulais-tu dresser sur cette table,
Sinon le double feu de notre mort ?
J'ai eu peur, j'ai détruit dans ce monde la table
Rougeàtre et nue, où se déclare le vent mort.

Puis j'ai vieilli. Dehors, vérité de parole
Et vérité de vent ont cessé leur combat.
Le feu s'est retiré, qui était mon église.
Je n'ai même plus peur, je ne dors pas.

II
Vois, déjà tous chemins que tu suivais se ferment,
Il ne l'est plus donné même ce répit,
D'aller même perdu. Terre qui se dérobe
Est le bruit de tes pas qui ne progressent plus.

Pourquoi as-tu laissé les ronces recouvrir
Un haut silence où tu étais venu ?
Le léu veille désert au jardin de mémoire
Et toi, ombre dans l'ombre, où es-tu, qui es-tu ?

III
Tu cesses de venir dans ce jardin,
Les chemins de souffrir et d'être seul s'effacent.
Les herbes signifient ton visage mort.

Il ne t'importe plus que soient cachés
Dans la pierre l'église obscure, dans les arbres
Le visage aveuglé d'un plus rouge soleil,

Il te suffit
De mourir longuement comme en sommeil,
Tu n'aimes même plus l'ombre que tu épouses

IV
Tu es seul maintenant malgré ces étoiles,
Le centre est près de toi et loin de toi,
Tu as marché, tu peux marcher, plus rien ne change,
Toujours la même nuit qui ne s'achève pas.

Et vois, tu es déjà séparé de toi-même,
Toujours ce même cri, mais tu ne l'entends pas,
Es-tu celui qui meurt, toi qui n'as plus d'angoisse,
Es-tu même perdu, toi qui ne cherches pas ?

V
Le vent se tait, seigneur de la plus vieille plainte,
Serai-je le dernier qui s'arme pour les morts ?
Déjà le feu n'est plus que mémoire et que cendre
Et bruit d'aile fermée, bruit de visage mort.

Consens-tu de n'aimer que le fer d'une eau grise
Quand l'ange de ta nuit viendra clore le port
Et qu'il perdra dans l'eau immobile du port
Les dernières lueurs dans l'aile morte prises ?

Oh, souffre seulement de ma dure parole
Et pour toi je vaincrai le sommeil et la mon,
Pour toi j'appellerai dans l'arbre qui se brise
La flamme qui sera le navire et le port.

Pour toi j'élèverai le feu sans lieu ni heure,
Un vent cherchant le feu, les cimes du bois mort.
L'horizon d'une voix où les étoiles tombent
Et la lune mêlée au désordre des morts.

I
Mit állítottál volna asztalunkra,
Ha nem halálunk kettős-egy tüzét?
Féltem s széttörtem a vöröslő, pőre asztalt,
Az eföldit, ahol halottan leng a szél.

Majd megvénültem én. Künn igaza a szélnek
Az ige igazával többé nem perel.
Visszavonult a tűz, mely egykor templomom volt,
Már félni sem félek; nem alszom el.

II
Lásd, minden út, amit követtél, már bezárul,
Haladék annyi sem adatik neked,
Hogy járj-kelj, veszve bár. Mint föld, amely föladta,
Neszeznek lépteid, mit sem haladva már.

Mért hagytad, hogy bozót lepje a hangosan
Zümmögő csöndet eljöttöd nyomán?
Árva tűz őrködik az emlékezés kertjén
És te hol vagy, ki vagy, árnyék rejtette árny?

III
E kertbe többé nem jössz el soha,
Kínlódás és magány útjai ködbe vesznek,
Halottas arcodat jelenti a fű.

Már nem fontos neked, hogy rejtse kő
A sötét templomot, se fák sora az arcot,
Mit megvakít a nap, vörösnél vörösebb.

Neked elég,
Mint álomban, hosszasan halni meg,
S az árnyért sem hevülsz már, mellyel összeforrasz.

IV
Magad vagy akkor is, ha e csillagárral,
Közel hozzád a centrum s messze is,
Járkáltál, járni még bírsz is, nincs változás már,
Mindig a régi éj, amelynek vége nincs.

És máris - látod-e? - elváltál önmagadtól,
Mindig a régi jaj, s füledben hangja nincs.
Te halódsz itt, akit szorongás sose bánt már?
El is vesztél, kinek keresni kedve nincs?

V
Hallgat a szél, ura a legősibb sirámnak,
Utolsóul megyek ölre a holtakért?
A tűz már nem egyéb, mint hamu s némi emlék,
Leng csukott szárnyak és halott arc hangjaként.

Ráállsz-e, csak a szürke víz vasát szeretni,
Ha az éj angyala elkeríti a rév
Sima vizét s belé a holt-szárny-foglya fény
Végső csillámait kezdi majd eregetni?

Ó, szenvedj csak, kemény szavam ha fölsebez, s én
Lebírom álmom és halálom kedvedért,
Reccsenő fában oly lángot szítok neked, mi
Egyszerre lesz hajó, s amely fogadja, rév.

Lobbantok én tüzet mindenütt s mindig érted,
S tüzet leső szelet és halott fák hegyét,
Egy hangnak csillagot hullajtó horizontját
S holdat, mely tetemek zűrzavarában ég.