I
Mit állítottál volna asztalunkra,
Ha nem halálunk kettős-egy tüzét?
Féltem s széttörtem a vöröslő, pőre asztalt,
Az eföldit, ahol halottan leng a szél.
Majd megvénültem én. Künn igaza a szélnek
Az ige igazával többé nem perel.
Visszavonult a tűz, mely egykor templomom volt,
Már félni sem félek; nem alszom el.
II
Lásd, minden út, amit követtél, már bezárul,
Haladék annyi sem adatik neked,
Hogy járj-kelj, veszve bár. Mint föld, amely föladta,
Neszeznek lépteid, mit sem haladva már.
Mért hagytad, hogy bozót lepje a hangosan
Zümmögő csöndet eljöttöd nyomán?
Árva tűz őrködik az emlékezés kertjén
És te hol vagy, ki vagy, árnyék rejtette árny?
III
E kertbe többé nem jössz el soha,
Kínlódás és magány útjai ködbe vesznek,
Halottas arcodat jelenti a fű.
Már nem fontos neked, hogy rejtse kő
A sötét templomot, se fák sora az arcot,
Mit megvakít a nap, vörösnél vörösebb.
Neked elég,
Mint álomban, hosszasan halni meg,
S az árnyért sem hevülsz már, mellyel összeforrasz.
IV
Magad vagy akkor is, ha e csillagárral,
Közel hozzád a centrum s messze is,
Járkáltál, járni még bírsz is, nincs változás már,
Mindig a régi éj, amelynek vége nincs.
És máris - látod-e? - elváltál önmagadtól,
Mindig a régi jaj, s füledben hangja nincs.
Te halódsz itt, akit szorongás sose bánt már?
El is vesztél, kinek keresni kedve nincs?
V
Hallgat a szél, ura a legősibb sirámnak,
Utolsóul megyek ölre a holtakért?
A tűz már nem egyéb, mint hamu s némi emlék,
Leng csukott szárnyak és halott arc hangjaként.
Ráállsz-e, csak a szürke víz vasát szeretni,
Ha az éj angyala elkeríti a rév
Sima vizét s belé a holt-szárny-foglya fény
Végső csillámait kezdi majd eregetni?
Ó, szenvedj csak, kemény szavam ha fölsebez, s én
Lebírom álmom és halálom kedvedért,
Reccsenő fában oly lángot szítok neked, mi
Egyszerre lesz hajó, s amely fogadja, rév.
Lobbantok én tüzet mindenütt s mindig érted,
S tüzet leső szelet és halott fák hegyét,
Egy hangnak csillagot hullajtó horizontját
S holdat, mely tetemek zűrzavarában ég.