Bonnefoy, Yves: La bel été

Le feu hantait nos jours et les accomplissait,

Son fer blessait le temps à chaque aube plus grise,

Le vent heurtait la mort sur le toit de nos chambres,

Le froid ne cessait pas d'environner nos cœurs.

Ce fut un bel été, fade, brisant et sombre,

Tu aimas la douceur de la pluie en été

Et tu aimas la mort qui dominait l'été

Du pavillon tremblant de ses ailes de cendre.

Cette année-là, tu vins à presque distinguer

Un signe toujours noir devant tes yeux porté

Par les pierres, les vents, les eaux et les feuillages.

Ainsi le soc déjà mordait la terre meuble

Et ton orgueil aima cette lumière neuve,

L'ivresse d'avoir peur sur la terre d'été.

Napjainkon a tűz kísértett és delelt,

Szürke hajnalokon az időbe hasított,

A házunk tetején haláli horzsolt a szél,

Állandóan hideg fogta körül szívünket.

Szép nyár volt, tompa és törékeny és sötét,

Szeretted ezt a lágy, szelíd nyári esőt,

S szeretted a halált, amely e nyárra hullt,

Hamu-szárnyainak remegő sátorával.

Ez évben szinte már pontosan kivehetted

A fekete jelet, mit szemed elé vontak

A kövek, a szelek, a vizek és a lombok.

Az eke belemart hát a laza talajba,

S gőgöd szerette ezt az újdon ragyogást,

A mámort, hogy a nyár földjén tudtál remegni.