Bonnefoy, Yves: L'éternité du feu

Phénix parlant au feu, qui est destin
Et paysage clair jetant ses ombres.
Je suis celui que tu attends, dit-il.
Je viens me perdre en ton grave pays.

Il regarde le feu. Comment il vient.
Comment il s'établit dans l'âme obscure
Et quand l'aube parait à des vitres, comment
Le feu se tait, et va dormir plus bas que feu

Il le nourrit de silence. Il espère
Que chaque pli d'un silence éternel.
En se posant sur lui comme le sable.
Aggravera son immortalité.

A Főnix a tűzhöz szólva, amely végzet
És árnyékot vető világos táj,
Én vagyok az, akire vársz, mondja,
Azért jöttem, hogy belevesszek a te komoly országodba.

A tüzet nézi. Ahogy kitör,
Ahogy szétterjed a sötét lélekben,
És mihelyt a pirkadat megjelenik az ablakokon,
Hogyan huny ki a tűz, és aludni tér halkabban, mint a tűz.

Csak csönddel táplálkozik. Azt reméli,
Hogy az örök csönd minden redője,
Mely mint a homok, lágyan betakarja,
Még fokozza halhatatlanságát.