Satire II A M. Molière (French)
Rare et fameux Esprit, dont la fertile veine
Ignore en écrivant le travail et la peine ;
Pour qui tient Apollon tous ses trésors ouverts,
Et qui sçais à quel coin se marquent les bons vers.
Dans les combats d’esprit sçavant Maistre d’escrime,
Enseigne moi, Molière, où tu trouves la rime.
On diroit, quand tu veux, qu’elle te vient chercher :
Jamais au bout du vers on ne te voit broncher ;
Et sans qu’un long détour t’arreste, ou t’embarrasse,
A peine as-tu parlé, qu’elle-mesme s’y place.
Mais moi qu’un vain caprice, une bizarre humeur,
Pour mes péchez, je croi, fit devenir Rimeur :
Dans ce rude métier, où mon esprit se tuë,
En vain pour la trouver, je travaille, et je suë.
Souvent j’ai beau rêver du matin jusqu’au soir :
Quand je veux dire blanc, la quinteuse dit noir.
Si je veux d’un Galant dépeindre la figure,
Ma plume pour rimer trouve l’Abbé de P*** :
Si je pense exprimer un Auteur sans défaut,
La Raison dit Virgile, et la rime Quinaut.
Enfin quoi que je fasse, ou que je veüille faire,
La Bizarre toujours vient m’offrir le contraire.
De rage quelquefois ne pouvant la trouver,
Triste, las, et confus, je cesse d’y réver :
Et maudissant vingt fois le Demon qui m’inspire,
Je fais mille sermens de ne jamais écrire :
Mais quand j’ai bien maudit et Muses et Phebus,
Je la voi qui paroist, quand je n’y pense plus.
Aussi-tost, malgré moi, tout mon feu se rallume :
Je reprens sur le champ le papier et la plume,
Et de mes vains sermens perdant le souvenir,
J’attens de vers en vers qu’elle daigne venir.
Encor, si pour rimer, dans sa verve indiscrete,
Ma muse au moins souffroit une froide epithete :
Je ferois comme un autre ; et sans chercher si loin,
J’aurois toûjours des mots pour les coudre au besoin.
Si je loüois Philis, En miracles féconde ;
Je trouverois bientost, A. nulle autre seconde.
Si je voulois vanter un objet Nompareil ;
Je mettrois à l’instant, Plus beau que le Soleil.
Enfin parlant toûjours d'Astres et de Merveilles,
De Chef-d’œuvre des Cieux, de Beautez sans pareilles,
Avec tous ces beaux mots souvent mis au hazard,
Je pourois aisément, sans génie, et sans art,
Et transposant cent fois et le Nom et le Verbe,
Dans mes vers recousus mettre en pièces Malherbe :
Mais mon Esprit tremblant sur le choix de ses mots,
N’en dira jamais un, s’il ne tombe à propos :
Et ne sçauroit souffrir, qu’une phrase insipide
Vienne à la fin d’un vers remplir la place vuide :
Ainsi, recommençant un ouvrage vingt fois,
Si j’écris quatre mots, j’en effaceray trois.
Maudit soit le premier, dont la verve insensée
Dans les bornes d’un vers renferma sa pensée,
Et donnant à ses mots une étroite prison,
Voulut avec la Rime enchaîner la Raison.
Sans ce métier fatal au repos de ma vie,
Mes jours pleins de loisir couleraient sans envie.
Je n’aurois qu’à chanter, rire, boire d’autant ;
Et comme un gras Chanoine, à mon aise, et content,
Passer tranquillement, sans souci, sans affaire,
La nuit à bien dormir, et le jour à rien faire.
Mon cœur exempt de soins, libre de passion,
Sçait donner une borne à son ambition,
Et fuiant des grandeurs la presence importune,
Je ne vais point au Louvre adorer la Fortune :
Et je serois heureux, si pour me consumer,
Un Destin envieux ne m’avoit fait rimer.
Mais depuis le moment que cette frenesie
De ses noires vapeurs troubla ma fantaisie,
Et qu’un Demon jaloux de mon contentement,
M’inspira le dessein d’écrire poliment ;
Tous les jours malgré moi, cloüé sur un Ouvrage,
Retouchant un endroit, effaçant une page,
Enfin passant ma vie en ce triste métier,
J’envie en écrivant le sort de Pelletier,
Bienheureux Scutari, dont la fertile plume
Peut tous les mois sans peine enfanter un volume.
Tes écrits, il est vrai, sans forme et languissans,
Semblent estre formez en dépit du bon sens :
Mais ils trouvent pourtant, quoi qu’on en puisse dire,
Un Marchand pour les vendre, et des Sots pour les lire.
Et quand la Rime enfin se trouve au bout des vers,
Qu’importe que le reste y soit mis de travers ?
Malheureux mille fois celuy, dont la manie
Veut aux regles de l’Art asservir son genie.
Un Sot en écrivant fait tout avec plaisir :
Il n’a point en ses vers l’embarras de choisir :
Et toujours amoureux de ce qu’il vient d’écrire,
Ravi d’étonnement, en soi-mesme il s’admire.
Mais un Esprit sublime, en vain veut s’élever
A ce degré parfait qu’il tâche de trouver :
Et toûjours mécontent de ce qu’il vient de faire,
Il plaist à tout le monde, et ne sçauroit se plaire.
Et tel, dont en tous lieux chacun vante l’Esprit,
Voudroit pour son repos n’avoir jamais écrit.
Toi donc, qui vois les maux où ma Muse s’abîme,
De grâce, enseigne-moi l’art de trouver la Rime :
Ou, puisqu’enfin tes soins y seroient superflus,
Molière, enseigne moi l’Art de ne rimer plus. Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | https://fr.wikisource.org |
|
Második szatíra Molière úrhoz (Hungarian)
Te ritka, híres ész, kinek vénája gazdag
s nem ismer, hogyha írsz, gyötrelmet, fáradalmat,
kitől nem zárja el Apolló kincseit,
ki tudod, hogy a jó verssor hol rejtezik,
s elme-tusák okos mestervívója címed,
taníts meg, Molière, hogyan leled a rímet.
Talán, ha akarod, magától rád talál:
nem látta senki, hogy sor végén botlanál,
nem gátol, nem zavar téged hosszú kitérő,
alig szólalsz meg, ím, máris helyére lép ő.
De én, kit furcsa kedv és hívságos szeszély,
tán bűneim miatt, rímelni ösztökél,
e pályán, mely rögös, s hol elmém egyre szenved,
gürcölök, izzadok, s hiába, nem lelem meg.
Hiába költők én, míg rám száll a sötét:
fehéret mondanék, s a Pajzán feketét;
midőn egy ficsurat volnék ecsetelendő,
tollam e rímre lel: de Pure főtisztelendő;
ha oly szerző nevét írnám, ki csupa csín,
Vergiliust sugall az ész, Quinault-t a rím:
szóval, bármit tegyek, avagy bármit akarjak,
épp az ellenkezőt nyújtja e fura fajzat.
Dühömben néhanap, mert pennám nem leli,
bús-bágyadt-tétován megszűnők költeni,
százszor elátkozom a démont, aki hergel,
s hogy többé nem irok, megesküszöm ezerszer.
De míg elátkozom Phoebust s Múzsáit, ím,
hogy rá sem gondolok, látom, megjő a rím:
hevem önkéntelen azonnal lángra lobban,
papirost ragadok, tüstént fogom a tollam,
szószátyár esküim emléke ködbe vesz,
és várom sorra sor: jön-e a kis kegyes?
Ha legalább Múzsám tolakvó szenvedelme
holmi elkoptatott jelzőt is elviselne,
tenném, mit annyi más; időt sem töltenék,
s mit összefércelek, akadna szó elég:
ha dicsérném Philist, ki gazdág vonzerőben,
rájönnék hamarost: páratlan ő merőben;
ha dicsőítenék valami nagyszerűt,
nyomban kikotlanám: a napnál gyönyörűbb,
s fecsegve untalan planétákról, egekről,
csodás bájak felől, mennyei remekekről,
e vaktában leírt csinos szavakkal én,
tehetség és tudás nélkül is, könnyedén
- bár névszót és igét százszor összekeverjek
s tákoljak sorra sort - szétzúzhatnám Malherbe-et.
De félve válogat elmém a szók között,
s ki nem mond egyet is, ha nem kapóra jött,
s az, hogy a hézagot a sor végén izetlen
frázissal töltse be, őnéki tűrhetetlen:
ekképp minden művet vagy hússzor kezdek el,
s ha négy szót leírok, hármat törölni kell.
Átkozott legyen az első, ki balga ihlet
folytán gondolatot vers-gúzsba kényszerített,
ki szűk tömlöcbe zárt minden kifejezést
s a rím béklyóival kötötte meg az észt!
E mesterség ha nincs, s békém föl nem kavarná,
szabad napjaimat irigység nem zavarná.
Kacagnék, dallanék, vagy innék egy nagyot,
s kényem-kedvem szerint, mint hájas kanonok,
a gondot és a bajt feledve, nyugton élnék,
horkolnék éjszaka, nappal pedig henyélnék.
A szívem úr a gond s a szenvedély felett,
ambíciók terén tudja, meddig mehet,
s mert bosszant, ha a nagy dolgokkal szemben állok,
imádni a sikert a Louvre-ba se járok;
s boldog lennék, tudom, ha nem emésztene
rímelni nógató kaján sors kényszere.
De mindazóta, hogy ez őrületbe estem,
mely sötét gőzöket kavart képzeletemben,
és egy, nyugalmamat irigylő, démoni
hatalom ösztökélt csiszoltan költeni,
sajnos, minden napot műhöz szegezve töltök,
itt-ott javítgatok, egész oldalt kitörlök,
e bús foglalkozás közt töltve életem,
írok, s Pelletier sorsát irigyelem.
Te boldog Scudéri, tollad bőséggel áldva,
s havonta könnyedén hoz egy könyvet világra!
Igaz, minden sorod erőtlen és lapos,
s már-már a józan ész szabályain tapos,
műved mégis talál, bármit mondjunk mi róla,
kereskedőre és ostoba olvasóra,
s mert rímmel csengetyűz legvégén mind a sor,
számít-e valamit, hogy a szöveg botor?
Százszor boldogtalan, kinek bolond szeszélye
műgondot kényszerít járomként szellemére!
Egy ostoba, ha ír, akármit ír, örül:
versel, s nem válogat soha sok szó közül;
amit éppen megírt, mindig szerelmes abba,
csodálja önmagát, s a mámor elragadja.
De az igényes ész nem szárnyal soha föl
a túl magas fokig, melyet elérni tör;
nem örvendez soha az épp leírt soroknak,
tetszik mindenkinek, ő maga fanyalog csak;
ezért a mindenütt magasztalt, ritka ész
csak pihenést kiván s tollát letenni kész.
Te ismered a kórt, mely Múzsámnak halála;
kérlek, vezess be hát a rímelés tanába;
vagy, mert nem várható munkád nyomán siker,
taníts meg soha nem rímelni, Molière.
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | K. L. |
|