This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Leino, Eino: Elégia (Elegia in Hungarian)

Portre of Leino, Eino

Back to the translator

Elegia (Finnish)

Haihtuvi nuoruus

          niinkuin vierivä virta.

Langat jo harmaat

          lyö elon kultainen pirta.

Turhaan, ei turhaan

          tartun ma hetkehen kiini;

riemua ei suo

          rattoisa seura, ei viini.

 

Häipyvät taakse

          tahtoni ylpeät päivät.

Henkeni hurmat

          ammoin jo jälkehen jäivät.

Notkosta nousin.

          Taasko on painua tieni?

Toivoni ainoo:

          tuskaton tuokio pieni.

 

Tiedän ma: rauha

          on mullassa suotu.

Etsijän tielle ei

          lepo lempeä luotu,

pohjoinen puhuu,

          myrskyhyn aurinko vaipuu,

jää punajuova;

          kauneuden voimaton kaipuu.

 

Upposi mereen

          unteni kukkivat kunnaat.

Mies olen köyhä:

          kalliit on laulujen lunnaat.

Kaikkeni annoin,

          hetken ma heilua jaksoin,

haavehen kullat mun

          mieleni murheella maksoin.

 

Uupunut olen, ah,

          sydänjuurihin saakka!

Liikako lienee

          pantukin paatinen taakka?

Tai olen niitä,

          joilla on tahto, ei voima?

Voittoni tyhjä,

          työn tulos tuntoni soima.

 

Siis oli suotta kestetyt,

          vaikeat vaivat,

katkotut kahleet, poltetut,

          rakkahat laivat?

Nytkö ma kaaduin,

          kun oli kaikkeni tarpeen?

Jähmetyn jääksi, kun

          meni haavani arpeen?

 

Toivoton taisto

          taivaan valtoja vastaan.

Kaikuvi kannel;

          lohduta laulu ei lastaan.

Hallatar haastaa,

          soi sävel sortuvin siivin.

Rotkoni rauhaan

          kuin peto kuoleva hiivin.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://runomaailma.blogspot.hu

Elégia (Hungarian)

Ifjukor illan,   

         miként hab habokat kerget.      

Lám, arany orsónk     

         immár szürke szálakat perget.   

Hasztalan, ó jaj

         a percre lecsapni jókor;

örömöket nem nyújt

         baráti tréfa vagy óbor.

 

Fellegig érő

         vágyaim korszaka elmúlt.

Bennem a lélek

         varázsos világa feldúlt.

Jöttem a mélyből.

         Itt van az ideje menni?

Fájdaloműző

         pillanat: a reményem ennyi.

 

Tudom én: a béke

         ragacsos rög alatt suttog.

Utakat kerestem

         jutalmul nem lelve nyugtot,

északi szél zúg,

         s a napfény sötétbe fullad,

búcsuja rőt csík:

         tulajdonán a Szépség túlad.

 

Tengerek ölén

         álmaim halomra halnak.

Ágrólszakadt vagyok:

         váltsága drágul a dalnak.

Mindenem adtam,

         pályázván a percnyi kegyre,

búmnak az ábránd

         aranyával adóztam egyre.

 

Elhagy az erőm,

         jaj, szívemen hűl a szikra!

Túl nagy a terhem,

         szüntelen nyomaszt e szikla?

Tán olyan vagyok,

         akiben a vágy ég, de gyenge?

Győzni ki gyarló,

         s művét gúnynak illeti szennye.

 

Hát hiu hóbort

         vészekre vetni a féket,

bontani béklyót,

         a hajók hiába égtek?

Földre ma rogyjak,

         most, mikor kellene minden?

Jégre ma váljak,

         sebemnek hogy nyoma sincsen?

 

Küzdeni vágyom,

         ha kél hada az égnek!

Kantele zendül;

         s nyugalmat nem nyújt az ének.

Tünde fagy ébreszt,

         sziszegnek szédülő szárnyak.

Béke vak odván

         búvok, mint haldokló állat.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

Related videos


minimap