Vicente Aleixandre, Merlo: Vagabundo continuo

Hemos andado despacio, sin acabar nunca.

Salimos una madrugada, hace mucho, oh, sí, hace muchísimo.

Hemos andado caminos, estepas, trochas, llanazos.

Las sienes grises azotadas por vientos largos. Los cabellos enredados

en polvo, en espinas, en ramas, a veces en flores.

Oímos el bramar de las fieras, en las noches, cuando dormíamos

junto a un fuego serenador.

Y en los amaneceres goteante oímos a los pájaros gritadores.

Y vimos gruesas serpientes dibujar su pregunta, arrastrándose

 sobre el polvo.

Y la larga y lejana respuesta de la manada de los elefantes.

Búfalos y bisontes, anchos, estúpidos hipopótamos, coriáceos

caimanes, débiles colibríes.

Y las enormes cataratas donde un cuerpo humano caería como una hoja.

Y el orear de una brisa increíble.

Y el cuchillo en la selva, y los blancos colmillos, y la enorme avenida

de las fieras y de sus víctimas huyendo de las enllamecidas

devastaciones.

Y hemos llegado al poblado. Negros o blancos, tristes.

              Hombres, mujeres.

Niños como una pluma. Una plumilla oscura, un gemido,

              quizá una sombra, algún junco.

Y una penumbra grande, redonda, en el cielo, sobre las chozas.

             Y el brujo. Y sus dientes hueros.

Y el tam-tam en la oscuridad. Y la llama, y el canto. Oh,

              ¿quién se queja?

No es la selva la que se queja. Son sólo sombras, son hombres.

Es una vasta criatura sólo, olvidada, desnuda.

Es un inmenso niño de oscuridad que yo he visto, y temblado.

Y luego seguir. La salida, la estepa. Otro cielo, otros climas.

Hombre de caminar que en tus ojos lo llevas.

Hombre que de madrugada, hace mucho, hace casi infinito, saliste.

Adelantaste tu pie, pie primero, pie desnudo. ¿Te acuerdas?

Y, ahora un momento inmóvil, parece que rememoras.

Mas sigues...

Lassan léptünk, lassú léptünkkel soha meg nem álltunk.

Hajnalban indultunk, régen,

ó igen, nagyon régen.

Jöttünk utat, pusztát, ösvényt, síkságot bejárva.

Szürke halántékunkat megkorbácsolták a szelek.

Porba tapadt a hajunk,

tövisbe, gallyba, virágba akadt.

Aludtunk nyugalmas tűz mellett,

s vadállatok ordítása vert fel.

Fénytől csepegő hajnalban a madarak torkán

éles kiáltás fakadt.

És láttuk a vastag kígyókat, amint eleven kérdésekként tekeregve

rajzolták magukat a porban.

S az elefántokat hosszú sorban, a kígyózó kérdésekre a szürke csorda

hosszú távoli feleletét hallottuk akkor.

A bivalyt, a bölényt, a széles, buta vizilovat,

a vastagbőrű kajmánt, a gyönge kolibrit láttuk és megjegyeztük

A hatalmas zuhatagokat, melyekbe levélként hullana az ember,

a fehéren dörgő vizeket felfedeztük.

A hirtelen szél fuvallatában úszva.

A kés a vadonban, a fehér agyarak s fekete állatok fekete útja,

az áldozat menekülése a lángoló pusztulás elől

a lángoló ég alatt.

A falu. Szomorú néger és szomorú fehér.

      Férfiak, nők, gyerek.

S a gyerek, akár a toll. Sötét, apró toll, nyögés,

      árnyék talán, valami nádszál.

Nagy kerek félhomály az ég falán a rozzant kunyhók felett.

A varázsló. Szájában odvas fogakkal.

És a tam-tam a mély sötétben. És a láng és az ének.

     Ó, hát ki szórja tele panasszal a parázs éjt?

Nem a szabadon zokogó vadon nyögi siralmát,

     csak az árnyék, csak az ember.

Csak a hatalmas, elfelejtett, meztelen teremtmény.

Csak a sötétség hatalmas fia.

Akit remegni láttam. Aztán tovább.

Az indulás, a puszta. Más ég. Más klímák.

Vándorlás gyermeke, ki az utakat hordod szemedben!

Ember, ki régen, szinte végtelen ideje, régen,

     hajnalban indultál utadra!

Lábaddal előre léptél. Meztelen lépéssel.

     Emlékszel? A lépés, a láb?

S beledermedsz a mozdulatba valami emlék után kutatva mélyen.

De menj tovább!...