Vicente Aleixandre, Merlo: Se querían
Se querían (Spanish)Se querían. Sufrían por la luz, labios azules en la madrugada, labios saliendo de la noche dura, labios partidos, sangre, ¿sangre dónde? Se querían en un lecho navío, mitad noche, mitad luz.
Se querían como las flores a las espinas hondas, a esa amorosa gema del amarillo nuevo, cuando los rostros giran melancólicamente, giralunas que brillan recibiendo aquel beso.
Se querían de noche, cuando los perros hondos laten bajo la tierra y los valles se estiran como lomos arcaicos que se sienten repasados: caricia, seda, mano, luna que llega y toca.
Se querían de amor entre la madrugada, entre las duras piedras cerradas de la noche, duras como los cuerpos helados por las horas, duras como los besos de diente a diente solo.
Se querían de día, playa que va creciendo, ondas que por los pies acarician los muslos, cuerpos que se levantan de la tierra y flotando... Se querían de día, sobre el mar, bajo el cielo.
Mediodía perfecto, se querían tan íntimos, mar altísimo y joven, intimidad extensa, soledad de lo vivo, horizontes remotos ligados como cuerpos en soledad cantando.
Amando. Se querían como la luna lúcida, como ese mar redondo que se aplica a ese rostro, dulce eclipse de agua, mejilla oscurecida, donde los peces rojos van y vienen sin música.
Día, noche, ponientes, madrugadas, espacios, ondas nuevas, antiguas, fugitivas, perpetuas, mar o tierra, navío, lecho, pluma, cristal, metal, música, labio, silencio, vegetal, mundo, quietud, su forma. Se querían, sabedlo.
|
Szerették egymást (Hungarian)Szerették egymást! Kék ajkuk szenvedett a fénytől a hajnal özönében. Kemény éjszakából kilépő ajkuk, felhasadt ajkuk. Hol van a vér, a vér? Hajóvá vált, félig éj és félig fény ágyon szerették egymást.
Szerették egymást: mintha rezzenő virágba mély tövis ér s ujjaim közt új, szerelmes, sárga drágakő forog. Mikor az arcok bánatosan pörögnek, méla holdak, s fel-felragyognak, ha lesújtanak a csókból font ostorok.
Szerették egymást éjjel, mikor a föld alatt mély kutyák lüktetnek, álmukban elnyújtóznak a völgyek, mint archaikus vállak, s érzik, hogy lágyan kisimulnak: simogatás, selyem, kéz, érkező hold, mely alig érint.
Szerették egymást szerelemmel a hajnal oszlopai közt, a kemény éjszakába börtönzött kövek között, melyeket keménnyé tettek, mint az órákba dermedt testek s mint a csók, mely fogról fogra csattan.
Szerették egymást nappal, míg a tengerpart nő, dagad, a combokat selymes lábukkal habok simogatják s testek emelkednek a földről és magasan lebegnek. Szerették egymást nappal tenger fölött és ég alatt.
Tökéletes dél! Lágyan, ismerősen szerették egymást, legmagasabb, fiatal tenger, tág meghittség, a már megélt magánya, mint bágyadt testek a magányba, távolban elvesző horizontok dalolva egymásba folynak.
Szerelemmel szerették egymást, mint a tiszta hold, mint a kerek tenger, mely az ég arcára fordul. Ájult vizek alatt elsötétült arcukon zene nem lebben, tűnő-térő vörös halak derengenek fel.
Nappal, éjjel, alkonyok, hajnalok, terek, új habok, régiek, menekülők, örökkévalók, tenger és föld, hajó, ágy, toll, kristálynyi láng, fém, zene, ajak, csend, növény, világ, nyugalom, az ő alakja. Szerették egymást. Szétkiáltom!
|