Vicente Aleixandre, Merlo: Mano entregada
|
Mano entregada (Spanish)Pero otro día toco tu mano. Mano tibia... Tu delicada mano silente. A veces cierro mis ojos y toco leve tu mano, leve toque que comprueba su forma, que tienta su estructura, sintiendo bajo la piel alada el duro hueso insobornable, el triste hueso adonde no llega nunca el amor. Oh carne dulce, que sí empapa del amor hermoso.
Es por la piel secreta, secretamente abierta, invisiblemente entreabierta, por donde el calor tibio propaga su voz, su afán dulce; para rodar por ellas en tu escondida sangre, como otra sangre que sonara oscura, que dulcemente oscura te besara por dentro, recorriendo despacio como sonido puro ese cuerpo que resuena mío, mío poblado de mis voces profundas ¡oh resonado cuerpo de mi amor!, ¡oh poseído cuerpo!, ¡oh cuerpo sólo sonido de mi voz poseyéndole!
Por eso, cuando acaricio tu mano, sé que sólo el hueso rehúsa mi amor -el nunca incandescente hueso del hombre-. Y que una zona triste de tu ser se rehúsa, mientras tu carne entera llega un instante lúcido en que total flamea, por virtud de ese lento contacto de tu mano, de tu porosa mano suavísima que gime, tu delicada mano silente, por donde entro despacio, despacísimo, secretamente en tu vida, hasta tus venas hondas totales donde bogo, donde te pueblo y canto completo entre tu carne.
|
Az átengedett kéz (Hungarian)Egy nap kézbe fogom majd kezed. Langyos, meleg kéz. Gyöngéd kéz, hallgatag kéz. A kezed. Zárt szemekkel könnyedén érintem kezed, könnyű a simítása néma kézen. Formájáról megbizonyosodik, alkatát kitapintja, s megérzi a szárnyas bőr alatt a kemény és megvesztegethetetlen csontot, a szomorú csontot, melyet soha nem ér el a szerelem. Ó, az édes hús, igen, az átitatódik a szép szerelemmel!
A titkos, a titokban kinyíló, a láthatatlan, a félignyíló kapukat ájulásig simítva a bőr falán át árasztja hangját, édes bánatát a langyos meleg; s fut, fut hangom ereid langyos folyóihoz, hogy medrükben, rejtett véredben omoljon, görögjön, mint valami más vér, mely sötéten kong, mely édes és sötét csókként lángol benned örökkön, és belülről mint tiszta kiáltás lassan futja végig tested, a testet, mely zeng most, mert az enyém, az enyém, mert mély szavaim benépesítik, ó, szerelmem zengő teste, ó, meghódított test, ó, test, hódító szavam egyetlen hangja! Kezed simítom, s tudom, csak a csont utasítja el hűvös haraggal szerelmemet, az ember sohasem izzó csontja. Megtagadja magát tőlem lényed egy szomorú vidéke, míg egész húsod simul a ragyogó pillanatban, s lobog a mindenség, mert megérintesz lassú kezeddel, pórusos, nyögdécselő és nagyon lágy kezeddel, finom, néma kezeddel, s mint kapun át belépek teljes, mély ereidbe, a véredben evezve benépesítlek, s teljes zene vagyok husodban.
|
