Vicente Aleixandre, Merlo: En la plaza

Hermoso es, hermosamente humilde y confiante, vivificador y profundo,

sentirse bajo el sol, entre los demás, impelido,

llevado, conducido, mezclado, rumorosamente arrastrado.

No es bueno

quedarse en la orilla

como el malecón o como el molusco que quiere calcáreamente imitar a la roca.

Sino que es puro y sereno arrasarse en la dicha

de fluir y perderse,

encontrándose en el movimiento con que el gran corazón de los hombres palpita extendido.

Como ese que vive ahí, ignoro en qué piso,

y le he visto bajar por unas escaleras

y adentrarse valientemente entre la multitud y perderse.

La gran masa pasaba. Pero era reconocible el diminuto corazón afluido.

Allí, ¿quién lo reconocería? Allí con esperanza, con resolución o con fe, con temeroso denuedo,

con silenciosa humildad, allí él también

transcurría.

Era una gran plaza abierta, y había olor de existencia.

Un olor a gran sol descubierto, a viento rizándolo,

un gran viento que sobre las cabezas pasaba su mano,

su gran mano que rozaba las frentes unidas y las reconfortaba.

Y era el serpear que se movía

como un único ser, no sé si desvalido, no sé si poderoso,

pero existente y perceptible, pero cubridor de la tierra.

Allí cada uno puede mirarse y puede alegrarse y puede reconocerse.

Cuando, en la tarde caldeada, solo en tu gabinete,

con los ojos extraños y la interrogación en la boca,

quisieras algo preguntar a tu imagen,

no te busques en el espejo,

en un extinto diálogo en que no te oyes.

Baja, baja despacio y búscate entre los otros.

Allí están todos, y tú entre ellos.

Oh, desnúdate y fúndete, y reconócete.

Entra despacio, como el bañista que, temeroso, con mucho amor y recelo al agua,

introduce primero sus pies en la espuma,

y siente el agua subirle, y ya se atreve, y casi ya se decide.

Y ahora con el agua en la cintura todavía no se confía.

Pero él extiende sus brazos, abre al fin sus dos brazos y se entrega completo.

Y allí fuerte se reconoce, y se crece y se lanza,

y avanza y levanta espumas, y salta y confía,

y hiende y late en las aguas vivas, y canta, y es joven.

Así, entra con pies desnudos. Entra en el hervor, en la plaza.

Entra en el torrente que te reclama y allí sé tú mismo.

¡Oh pequeño corazón diminuto, corazón que quiere latir

para ser él también el unánime corazón que le alcanza!

Szép, szép szerény, bizalomra derítő, lelkesítő,

és mély a pillanat

a napon, a többiek között, amint taszítanak,

löknek, vezetnek, elvegyítenek, zajosan tovasodornak.

Nem jó

annak, aki a parton maradt,

mint a kőgát, vagy aki, mint a puhatestü csigák,

meszes héjat növesztve sziklát szeretne játszani!

Boldog, aki feloldódik az áradás

és az elveszés megsemmisülő gyönyörében,

s a kiterjesztett szív ütemében a hatalmas szívverés

parányi részeként doboghat.

Mint az, aki ott lakik nem tudom melyik emeleten; -

Iáttam, amint lejött a lépcsőn,

bátran hatolt a tömegbe, hullámtalanul beleolvadt.

A tömeg hatalmasan ment tovább. Még megjegyezte tekintetem

a beléömlő, apró szívet.

De ki ismeri ott? Ott, ha remél, ha elszánt, ha hisz,

ha félénken merész,

vagy hallgatagon szerény, ott ő is csak egy

lépés, egy szívverés a többi közt.

Nagy, nyitott tér volt, a lét illata megsűrűlt felette,

nagy, felhőtlen nap illata, fodrozó szél illata,

végigsimította fejeken kezével a nagy szél,

a nagy kéz megérintette és felüdítette

az összesimuló homlokokat.

Kígyó volt a tömeg, eleven kígyó,

egyetlen élőlény, nem tudtam, gyámoltalan-e, nem tudtam, hatalmas-e,

de láttam, hogy létező és szembetűnő és földet elborító.

Ott igazi arcát láthatja a lélek,

örülhet és megismerheti saját titkait.

Ha egy izzó délután a szobádban állsz egyedül,

szemed elréved, s kérdések ízét érzed szádban,

s hirtelen vággyal képmásodtól kérdeznél valamit,

ne a tükörben keresd magad,

ne az elhalt párbeszédben, melyben nem hallod saját hangodat!

Szállj le, szállj le lassan, s a többiek között keresd magad!

Ott vannak mind, és köztük egy te vagy.

Ó, vetkőzz le, olvadj meg, ismerj magadra!

Indulj lassan, mint ki a fürdőbe készül,

mint ki szereti, de fél is a víztől,

s félénken előbb csak lábát nyújtja a habba,

s érzi, ahogy testét megöleli a víz,

bátorodik az öleléstől, elszánná magát.

Derékig a vízé, de egész testét még nem engedi át.

Végül karját kitárja, karját szélesen kitárva

a hullámnak egész testét megadja.

És ott erejét megismeri és megnő és nekilendül

és siklik és tajtékot kavar és szökdel és megtelik bizalommal

és utat tör és dobog az eleven vizekben és énekel és fiatal!

Így lépj be meztelen lábbal,

így lépj be a forrongásba, a térre!

Lépj be a hívó árba, és légy ott saját magad!

Jeltelen, ökölnyi szív, ott dobogj, míg megtölt a vér,

az egyetlen, hatalmas szív tiszta vére!