Vicente Aleixandre, Merlo: A ti viva

                      Es tocar el cielo, poner el dedo

                      sobre un cuerpo humano.

                                                           Novalis

Cuando contemplo tu cuerpo extendido

como un río que nunca acaba de pasar,

como un claro espejo donde cantan las aves,

donde es un gozo sentir el día cómo amanece.

cuando miro a tus ojos, profunda muerte

o vida que me llama, canción de un fondo

que sólo sospecho; cuando veo tu forma,

tu frente serena, piedra luciente en que mis besos

destellan, como esas rocas que reflejan un sol

que nunca se hunde.

Cuando acerco mis labios a esa música incierta,

a ese rumor de los siempre juvenil,

del ardor de la tierra que canta entre lo verde,

cuerpo que húmedo siempre resbalaría

como un amor feliz que escapa y vuelve...

Siento el mundo rodar bajo mis pies,

rodar ligero con siempre capacidad de estrella,

con esa alegre generosidad del lucero

que ni siquiera pide un mar en que doblarse.

Todo es sorpresa. El mundo destellando

siente que un mar de pronto está desnudo, trémulo,

que es ese pecho enfebrecido y ávido

que sólo pide el brillo de Id luz.

La creación riela. La dicha sosegada

transcurre como un placer que nunca llega al colmo,

como esa rápida ascensión del amor

donde el viento se ciñe a las frentes más ciegas.

Mirar tu cuerpo sin más luz que la tuya,

que esa cercana música que concierta a las aves,

a las aguas, al bosque, a ese ligado latido

de este mundo absoluto que siento ahora en los labios.

                    „Ha emberi testet érint az ujj,

                     az éghez magához simul."

                                                       Novalis

Ha hosszan nézem karcsún omló tested,

folyót, melynek nem apad ki a medre,

tiszta víztükröt, hol madarak lengnek énekelve

s hol öröm borzongat, ha a hajnal megébred.

Ha szemedbe nézek, mély halál s élet szólít hirtelen,

éneke lebben az alig-sejtett, mély vízfenéknek.

Ha alakod látom, derűs homlokod: lángfényű kő,

melyen csókjaim szikráznak - soha el nem merülő

Nap fénye szikrázik az égő szirteken.

Ha ajkaimmal simulok e tétova zenéhez,

e mindig friss-fiatal zajhoz,

a föld lázához, mely a zöld között énekel;

test, nedves, könnyű suhanás,

mint ha szökik s megtér a boldog szerelem.

Érzem, a föld forog lábam alatt

könnyen s tágan, mint a csillagok,

vidám nagylelkűséggel mint az égitestek,

kik tengert se kérnek, hogy fölé hajolhassanak.

Minden döbbenten áll. A föld szikrázva érzi,

hogy karjai közt meztelenül megremeg a tenger,

e lázas, sóvárgó acél, mely issza, issza

az aranyló lángot s részeg a ragyogástól.

Ragyog a teremtés. Boldog, szelíd béke leng el

suhanva, mint az öröm, mely sosem ér a csúcsig,

mint ha a szerelem felrepül sebes szárnycsapással

az égre, hol a legvakabb homlokokat koszorúzza a szél.

Nézni téged! Míg saját fényed ragyogja be tested,

e közeli zene, mely megszabja a madarak összhangját,

a vizekét, az erdőét és a lüktetését, mely a teljes világ

megkötött része s mely most ajkaimon reszket át.