Vallejo, César: LXIII (Esővel jön...) (Trilce LXIII in Hungarian)

Amanece lloviendo. Bien peinada
la mañana chorrea el pelo fino.
Melancolía está amarrada;
y en mal asfaltado oxidente de muebles hindúes,
vira, se asienta apenas el destino.

Cielos de puna descorazonada
por gran amor, los cielos de platino, torvos
de imposible.

Rumia la majada y se subraya
de un relincho andino.

Me acuerdo de mí mismo. Pero bastan
las astas del viento, los timones quietos hasta
hacerse uno,
y el grillo del tedio y el jiboso codo inquebrantable.

Basta la mañana de libres crinejas
de brea preciosa, serrana,
cuando salgo y busco las once
y no son más que las doce deshoras.

Esővel jön a hajnal. A reggel, a lenyalt hajú,
finom hajszálakat csurgatva ébred.
Láncon a mélabú;
és hindu bútorok rosszul aszfaltozott nyugatján
elfordul és beilleszkedik, úgy ahogy, a végzet.

Nagy szerelemtől szívtelen havasi rétek
platina mennye fenekedve kancsít
a nem-lehetre.

Kérődzik a karám s rangjára maga a tanú
egy andokbeli nyerítéssel.

Emlékszem én magamra. De bőven elég
a szél lapátja s a lassúdad kormánykerék,
míg be nem állnak a végső irányba,
s a tücskös unalom a púpos és rendületlen könyökkel.

Elég a reggel lobogó sörénye,
a gyantával remek, a hegy szülötte,
mikor elindulok a tizenegy felé
és ott áll az idő tizenkét óra nélkül.