Paz, Octavio: Crepúsculos de la ciudad

Devora el sol restos ya inciertos;
el cielo roto, hendido, es una fosa;
la luz se atarda en la pared ruinosa;
polvo y salitre soplan sus desiertos.
 
Se yerguen más los fresnos, más despiertos,
y anochecen la plaza silenciosa,
tan a ciegas palpada y tan esposa
como herida de bordes siempre abiertos.
 
Calles en que la nada desemboca,
calles sin fin andadas, desvarío
sin fin del pensamiento desvelado.
 
Todo lo que me nombra o que me evoca
yace, ciudad, en ti, yace vacío,
en tu pecho de piedra sepultado.

A bukó nap rágcsál a maradékon;
a foszló, szaggatott ég csupasz árok;
a fény a romfalon végigszivárog;
sivatagot áraszt por és salétrom.
 
Nyurga kőrisfak sora változékony
árnyát a néma térre vetve állong,
mely oly vakon lüktet, akár a tályog,
mit nem gyógyít be semmiféle flastrom.
 
Utcák, amikbe csak a semmi torkoll,
végetnemérő utcák, örök-éber
gondolat tébolyult ámokfutása.
 
Minden, mi hozzám szól s fölráz magamból,
benned rejtezik, város; mély űrével
kő-kebled kongó sírboltjába ásva.