Machado, Antonio: Spanyol vidék (Por tierras de España in Hungarian)

El hombre de estos campos que incendia los pinares

y su despojo aguarda como botín de guerra,

antaño hubo raído los negros enc inares,

talado los robustos robledos de la sierra.

Hoy ve sus pobres hijos huyendo de sus lares;

la tempestad llevarse los limos de la tierra

por los sagrados ríos hacia los anchos mares;

y en páramos malditos trabaja, sufre y yerra.

Es hijo de una estirpe de rudos caminantes,

pastores que conducen sus hordas de merinos

a Extremadura fértil, rebaños trashumantes

que mancha el polvo y dora el sol de los caminos.

Pequeño, ágil, sufrido, los ojos de hombre astuto,

hundidos, recelosos, movibles; y trazadas

cual arco de ballesta, en el semblante enjuto

de pómulos salientes, las cejas muy pobladas.

Abunda el hombre malo del campo y de la aldea,

capaz de insanos vicios y crímenes bestiales,

que bajo el pardo sayo esconde un alma fea,

esclava de los siete pecados capitales.

Los ojos siempre turbios de envidia o de tristeza,

guarda su presa y llora la que el vecino alcanza;

ni para su infortunio ni goza su riqueza;

le hieren y acongojan fortuna y malandanza.

El numen de estos campos es sanguinario y fiero;

al declinar la tarde, sobre el remoto alcor,

veréis agigantarse la forma de un arquero,

la forma de un inmenso centauro flechador.

Veréis llanuras bélicas y páramos de asceta

-no fue por estos campos el bíblico jardín-;

son tierras para el águila, un trozo de planeta

por donde cruza errante la sombra de Caín.

A nép, ki e tájról lepörzsölte a fenyvest,

akár a hadi zsákmányt, úgy áhítva a prédát,

és aztán letarolta a magyalt is, a tölgyest,

le a hős hegyi fáknak utolsó maradékát:

fiait ma az ősi tűzhelytől futni látja,

látván, televény földjét a zápor mint sodorja

le a tengerbe, míg ő, munka és kín nomádja,

átkos fönnsíkokon küzd esztendőszám loholva.

Barbár pásztori törzsek fiaként száll le a kóbor

juhnyájai után a dús Extremadurába,

fut a gőzölgő nyáj, mit a szálló por bemocskol,

s megaranyoz a láng nap útégető sugára.

Szeme, a mélyen ülő, bizalmat sosem ismer,

apróra zsugorodva, riadtan egyre röpköd:

kiugró pofacsontja fölött íjmódra ível

szikár arcába csüngve a vastag, zord szemöldök.

Esztelen iszonyatra, állati tettre készen

nyüzsög a gonosz ember a tanyákban, falukban:

a hét fő bűn uralmát nyögi rabszolgaképpen:

a szürke mente alatt lélek ijesztő rút van.

Bánat s irigység dúlja nézését zavarosra,

őrt áll a szerzeményén, könny közt lesi a másét:

fordul erre vagy arra, egyként kínozza sorsa:

dúsan is koldus: úgy él, mitől más halni vágynék.

Őrszelleme e tájnak véres és vérre szomjas:

mikor az esti dombok sötétre komorulnak,

fölmagasul egy íjász körvonala, hatalmas

árnyalakja egy roppant, nyíllövő kentaurnak.

Ó, mennyi harci fönnsík, mennyi aszkéta puszta!

- nem e földön virágzott a bibliai éden -

sasok otthona, bolygónk mostoha, néma zugja:

Kain hazátlan lelke szálldossa át sötéten.