Hurtado de Mendoza y Pacheco, Diego: Redondillas de pie quebrado estando preso por una pendencia que tuvo en palacio
|
Redondillas de pie quebrado estando preso por una pendencia que tuvo en palacio (Spanish)Estoy en una prisión, En un fuego y confusión Sin pensallo, Que, aunque me sobra razón Para decir mi pasión, Sufro y callo.
¡Oh cuánto tiempo he callado, Por gustar quien lo ha mandado De mandallo, Sufrido y disimulado! Y aunque estoy en este estado, Sufro y callo.
El amor es quien ordena Esta tan terrible pena En que me hallo. Sea muy enhorabuena; Por ser la causa tan buena Sufro y callo.
En este mal que me empleo, Me deleito y me recreo En contemplallo ; Que aunque me aprieta el deseo, Por el tiempo en que me veo Sufro y callo.
Espero agradecimiento, Pues vemos que su contento Es dilatado. Por ser grave el fundamento , Dice siempre el pensamiento : Sufro y callo.
Mostré con pecho fingido Estar libre y ofendido Sin estallo; Y mas en mi daño ha sido, Porque ahora ya rendido, Sufro y callo.
Procuré encubrir del alma El dolor que me desalma , Con negallo; Mas, viendo mi bien en calma, Y que otro goza la palma , Sufro y callo.
El error de mi paciencia Hiciera ya diligencia Enremediallo; Mas, por ver que en tu inclemencia Está dada la sentencia, Sufro y callo.
Sé que aumenta tu contento La causa de mi tormento, Por causallo. Dios sabe mi sentimiento, Mas, pues remedio no siento , Sufro y callo.
Hacerme ofensas injustas , Tu rabia y tu enojo ajustas, Por vengallo; Y aunque sé que no son justas, Viendo que tú dello gustas, Sufro y callo.
Considera que el que rabia, Con el dolor nunca agravia En publicallo; Y yo, que sé que eres sabia, Por si esio te desagravia, Sufro y callo.
No es mi mal para creer, Ni menos para poder En simulallo; Mas solamente por ver Cuándo se ha de fenecer, Sufro y callo.
|
Törtlábú redondillák: Szerzette börtönében, hová a palotában vívott párbajáért jutott (Hungarian)Börtön mélyén lakozom, lázasan sóhajtozom, félve félek, hanem, lenne bár okom kínomat elmondanom, szótlan élek.
Mennyit hallgatok, nagy Isten, hogy parancsod teljesítsem; nem beszélek, sebet rejtsen bár az ingem, heverjek bár deszkapriccsen, szótlan élek.
Vállam a szerelem nyomja, ö rak a szószátyár gondra kötőféket; jó órában legyen mondva, édes ok gyászos bolondja, szótlan élek.
E bajban, ahol lakásom, rádköszöntöm áldomásom, gonosz lélek. Noha nincs itt maradásom, míg el nem jön távozásom, szótlan élek.
De nagy legyen ám jutalmam! Hallom, csúfolja siralmam nevetésed! Mindenem e tétre raktam, ezért tettem föl magamban: szótlan élek.
Színlelt szívem azt mutatta, elhidegült, bár haragja égve égett; ért is elég baj miatta, megtöretve, elhagyatva, szótlan élek.
Vígan élnék szégyenemben, csak ne ölné így a lelkem ennyi méreg; de mert látlak élvezetben, s más aratja, mit vetettem, szótlan élek.
Fogytán lenne bár türelme, rossz soromnak szorgos elme vetne véget: tekintek hideg szemedbe, halálos itéletembe, s szótlan élek.
Tudom én, e panasz hangja, gyötrelmeim szülőanyja, kéj tenéked. Isten letekint a rabra, de mert üdvét halogatja, szótlan élek.
Hívedet hogy megalázd itt, dühöd haraggal komázik alku végett; s bár jogtalan volta lázít, mivel csak szeszélynek látszik, szótlan élek.
Tudod te: oly fájdalomról, melyre csak gazdája gondol, szólni vétek; kinek esze: sok a jóból, ha ez kivált haragodból: szótlan élek.
Nagy a bajom, hihetetlen, lepleznem is lehetetlen: szörnyűséget; de hogy lássam, mire mentem, itt kell-e tán meggebednem?, szótlan élek.
|
