Huidobro, Vicente: Horizonte

Pasar el horizonte envejecido
Y mirar en el fondo de los sueños
La estrella que palpita
Eras tan hermosa
                    que no pudiste hablar
Yo me alejé
                pero llevo en la mano
Aquel cielo nativo
Con un sol gastado

Esta tarde
        en un café
                  he bebido
                  Un licor tembloroso
                  Como un pescado rojo

Y otra vez en el vaso escondido
Ese sueño filial
Eras tan hermosa
                    que no pudiste hablar
En tu pecho agonizaba

Eran verdes tus ojos
                        pero yo me alejaba
Eras tan hermosa
                      que aprendí a cantar

Túl a megvénült horizonton
az álmok legmélyére nézni
lüktető csillag
olyan gyönyörű voltál
                     néma szépségedben
elhagytalak
                 De a markomba rejtve
a hazai ég
viseltes Napját hordom

Ma este
      egy kávézóban
                 ittam
                 Reszketeg alkoholt
                 Vörös halpikkelye volt

és a rejtelmes pohár alján
újból a fiúi álom
olyan gyönyörű voltál
                     néma szépségedben
melleden valami haldokolt

szemed zöldje lángolt
                           csak elhagytalak
olyan gyönyörű voltál
             hogy dalra neveltél engem