Herrera y Reissig, Julio: A hegyi ház (La casa de la montaña in Hungarian)

Ríe estridentes glaucos el valle; el cielo franca
risa de azul; la aurora ríe su risa fresa;
y en la era en que ríen granos de oro y turquesa,
exulta con cromático relincho una potranca...

Sangran su risa flores rojas en la barranca;
en sol y cantos ríe hasta una oscura huesa;
en el hogar del pobre ríe la limpia mesa,
y allá sobre las cumbres la eterna risa blanca...

Mas nada ríe tanto, con risas tan dichosas.
como aquella casuca de corpino de rosas
y sombrero de teja, que ante el lago se aliña...

¿Quién la habita...? Se ignora. Misteriosa y huraña
se está lejos del mundo sentada en la montaña,
y ríe de tal modo que parece una niña.

Harsogó zöld színekkel nevet a völgy; az égen
kékellő nevetés zeng; eperszínű a hajnal;
türkiz-búza a szérűn, száll önfeledt kacajjal;
egy kancacsikó ujjong a fényt-nevető szélben.

Vér-nevető virágok szakadékos sötétben,
besüppedt sírhalomra napsugár szánkáz dallal,
szegények viskójában nevet a tiszta asztal,
az örök csúcsokon fenn nevetés bong fehéren.

De nem látsz soha senkit olyan veszett-vidámnak,
mint ott annak a cserép-kalapos kicsi háznak
nevetését ha hallod, a tó elé omolva...

Ki lakja?... Ördög tudja. Csak ül, üldögél, távol
a hegyek közt titokban, messzire a világtól,
s nevet, harsogva, fennen, mintha egy kislány volna.