Hernández, Miguel: Un carnívoro cuchillo

Un carnívoro cuchillo

de ala dulce y homicida

sostiene un vuelo y un brillo

alrededor de mi vida.

Rayo de metal crispado

fulgentemente caído,

picotea mi costado

y hace en él un triste nido.

Mi sien, florido balcón

de mis edades tempranas,

negra está, y mi corazón,

y mi corazón con canas.

Tal es la mala virtud

del rayo que me rodea,

que voy a mi juventud

como la luna a mi aldea.

Recojo con las pestañas

sal del alma y sal del ojo

y flores de telarañas

de mis tristezas recojo.

¿A dónde iré que no vaya

mi perdición a buscar?

Tu destino es de la playa

y mi vocación del mar.

Descansar de esta labor

de huracán, amor o infierno

no es posible, y el dolor

me hará a mi pesar eterno.

Pero al fin podré vencerte,

ave y rayo secular,

corazón, que de la muerte

nadie ha de hacerme dudar.

Sigue, pues, sigue cuchillo,

volando, hiriendo. Algún día

se pondrá el tiempo amarillo

sobre mi fotografía.

Egy húsevő szörnyű penge

röppen és ragyog kivonva,

gyilkos-édes szárnyra kelve

életem körülcsapongja.

Mennyköve e csorba fémnek

lángolón alázuhanva,

ide rak szomoru fészket,

felhasított oldalamba.

Halántékom még, virágos

erkélye kora-időmnek,

sötét, de szivem leáldoz,

szívem immár tiszta ősz lett.

Indulata ily konok rossz

a mennykőnek, mely környékez,

úgy lopózom tűnt koromhoz,

mint a hold a faluvéghez.

Pillám alatt gyüjtögetve

szemek napját, lélek sóját,

bánatomnak gyüjtve egyre

sűrü virág-pókhálóját.

Hova menjek, merre tartsak,

hol vesztemre lelni nem kell?

A te sorsod lenni partnak,

az én végzetem a tenger.

Pihenést soha e munka,

mely szerelem, pokol, orkán,

nem ismer, fájdalmaimra

örök búval válaszolván.

Végül is legyőzlek én még,

ősi mennykő és madár,

szívem te, kit, semmi kétség,

csak elér majd a halál.

Légy csak penge, légy te penge,

villogj és vágj. Nemsokára

fényképemre száll peregve

az időnek sárgasága.