Hernández, Miguel: Sentado sobre los muertos

Sentado sobre los muertos

que se han callado en dos meses,

beso zapatos vacíos

y empuño rabiosamente

la mano del corazón

y el alma que lo sostiene.

 

Que mi voz suba a los montes

y baje a la tierra y truene,

eso pide mi garganta

desde ahora y desde siempre.

 

Acércate a mi clamor,

pueblo de mi misma leche,

árbol que con tus raíces

encarcelado me tienes,

que aquí estoy yo para amarte

y estoy para defenderte

con la sangre y con la boca

como dos fusiles fieles.

 

Si yo salí de la tierra,

si yo he nacido de un vientre

desdichado y con pobreza,

no fue sino para hacerme

ruiseñor de las desdichas,

eco de la mala suerte,

y cantar y repetir

a quien escucharme debe

cuanto a penas, cuanto a pobres,

cuanto a tierra se refiere.

 

Ayer amaneció el pueblo

desnudo y sin qué comer,

y el día de hoy amanece

justamente aborrascado

y sangriento justamente.

En su mano los fusiles

leones quieren volverse:

para acabar con las fieras

que lo han sido tantas veces.

 

Aunque le faltan las armas,

pueblo de cien mil poderes,

no desfallezcan tus huesos,

castiga a quien te malhiere

mientras que te queden puños,

uñas, saliva, y te queden

corazón, entrañas, tripas,

cosas de varón y dientes.

Bravo como el viento bravo,

leve como el aire leve,

asesina al que asesina,

aborrece al que aborrece

la paz de tu corazón

y el vientre de tus mujeres.

No te hieran por la espalda,

vive cara a cara y muere

con el pecho ante las balas,

ancho como las paredes.

 

Canto con la voz de luto,

pueblo de mí, por tus héroes:

tus ansias como las mías,

tus desventuras que tienen

del mismo metal el llanto,

las penas del mismo temple,

y de la misma madera

tu pensamiento y mi frente,

tu corazón y mi sangre,

tu dolor y mis laureles.

Antemuro de la nada

esta vida me parece.

 

Aquí estoy para vivir

mientras el alma me suene,

y aquí estoy para morir,

cuando la hora me llegue,

en los veneros del pueblo

desde ahora y desde siempre.

Varios tragos es la vida

y un solo trago es la muerte.

Halottjaim sírján ülve,

két hónapja, hogy elestek,

üres cipőkhöz ér ajkam

és ökölbe zárt szívekhez

társul öklöm, kiket elszánt

lélek őriz elevennek.

 

Mennydörögve verje vissza

hangom a hegy a völgyeknek,

ezt kéri most és mindenkor

torkom, míg csak énekelhet.

 

Halld meg könyörgésemet, nép,

egy tejen nőttünk mi ketten,

fa, ki engem fogva tartasz

roppant, élő gyökerekkel,

szerelemmel jöttem, és hogy

megvédjelek bárki ellen,

véremmel és ajkammal, két

hűséges, jó fegyveremmel.

 

Ha e földből lettem, és ha

szegény, bús anya szült engem,

azért volt, hogy csalogányként

kínok dalát énekeljem,

visszhangjaként balsorsoknak

újra s újra énekemben

annak szóljak, ki meghallgat,

annak, ki meghallgat engem,

mikor kínról és szegényről

és földről dalomat kezdem.

 

Tegnap virradt föl e népnek,

azt se tudta, mit vegyen fel,

hogy mit egyen, azt se tudta,

és úgy jött el ez a reggel,

hogy vihara igazat hoz,

igazat vérzik a sebben.

Kezében oroszlánokká

válna immár minden fegyver,

hogy végezzen a vadakkal,

kik tobzódtak nem is egyszer.

 

Ha nincsen elég puskád, nép,

százezrekből támadt tenger,

csontjaid nem hiányoznak,

büntesd őket csontkezeddel,

míg van öklöd, körmöd,  nyálad

míg szíved sem veszett el,

gyomrod, beled, fogad is van,

erődnek ki állhat ellen.

Dühösen, mint a dühös szél,

és lágy légnél szelídebben

gyilkold meg, ki téged gyilkol,

és ki földúlja kegyetlen

szívvel szíved nyugalmát, és

asszonyt gyaláz telhetetlen.

Golyó ne érjen hátulról,

arccal fogadd, és melledben

találjon a halál szállást,

robajló szikla szívedben.

 

Gyász szavával kezdek dalba,

népem, hőseid énéklem,

vágyaid, mint az enyémek,

és balsorsod úgy sír bennem,

mint saját jajomnak húrja,

kínod lázzá lett eremben,

egyazon fából véstek ki

téged, én népem, és engem,

egy a szívünk és a vérünk

fájdalomban, győzelemben.

Ronthatatlan. védőfallá,

én népem, teérted lettem.

 

Azért vagyok itt, hogy éljek,

míg csak él a lélek bennem,

és azért is, hogy meghaljak,

ha eljön a végső percem,

otthonra most és mindenkor

a nép folyamában leltem.

Számtalan sok korty az élet,

s egy korty a halál, egyetlen.