Hernández, Miguel: Nanas de la cebolla

 ( Dedicadas a su hijo, a raíz

de recibir una carta de su mujer,

en la que le decía que no comía

más que pan: y cebolla)

 

La cebolla es escarcha

cerrada y pobre.

Escarcha de tus días

y de mis noches.

Hambre y cebolla,

hielo negro y escarcha

grande y redonda.

 

En la cuna del hambre

mi niño estaba.

Con sangre de cebolla

se amamantaba.

Pero tu sangre,

escarchada de azúcar,

cebolla y hambre.

 

Una mujer morena

resuelta en luna

se derrama hilo a hilo

sobre la cuna.

Ríete, niño,

que te traigo la luna

cuando es preciso.

 

Alondra de mi casa,

ríete mucho.

Es tu risa en tus ojos

la luz del mundo.

Ríete tanto

que mi alma al oírte

bata el espacio.

 

Tu risa me hace libre,

me pone alas.

Soledades me quita,

cárcel me arranca.

Boca que vuela,

corazón que en tus labios

relampaguea.

 

Es tu risa la espada

más victoriosa,

vencedor de las flores

y las alondras

Rival del sol.

Porvenir de mis huesos

y de mi amor.

 

La carne aleteante,

súbito el párpado,

el vivir como nunca

coloreado.

¡Cuánto jilguero

se remonta, aletea,

desde tu cuerpo!

 

Desperté de ser niño:

nunca despiertes.

Triste llevo la boca:

ríete siempre.

Siempre en la cuna,

defendiendo la risa

pluma por pluma.

 

Ser de vuelo tan lato,

tan extendido,

que tu carne es el cielo

recién nacido.

¡Si yo pudiera

remontarme al origen

de tu carrera!

 

Al octavo mes ríes

con cinco azahares.

Con cinco diminutas

ferocidades.

Con cinco dientes

como cinco jazmines

adolescentes.

 

Frontera de los besos

serán mañana,

cuando en la dentadura

sientas un arma.

Sientas un fuego

correr dientes abajo

buscando el centro.

 

Vuela niño en la doble

luna del pecho:

él, triste de cebolla,

tú, satisfecho.

No te derrumbes.

No sepas lo que pasa ni

lo que ocurre.

(Fiának küldte, amikor felesége

levelét kézhez kapva megtudta,

hogy asszonya nem eszik mást,

csak hagymát és kenyeret.)

 

Zuzmarás lé a hagyma,

kemény és hitvány.

Napjaid dere ül meg

éjeim titkán.

Hagyma és éhség,

zuzmara és sötét fagy,

kerek keménység.

 

Éhségnek bölcsejében

alszik fiacskám.

Hagymának vérét szopja,

tengődik hagymán.

Véred patakja

cukornak zuzmarája,

éhség és hagyma.

 

Barna asszony a holdban

fonálként bomlik,

terád magát borítja,

eképpen óv itt.

Nevess, kis lélek,

hozom neked a holdat,

mikor csak kéred.

 

Házamnak pacsirtája,

nevess mindétig.

Szemed nevetésében

világunk fénylik.

Nevess hát nékem,

átszállok, téged hallván

a mindenségen.

 

Szabaddá leszek tőle,

növesztek szárnyat.

Magányt, börtönt lebírva

rab lelkem szállhat.

Repül az ajkam,

szívem kigyúl villámként,

hol ajakad van.

 

Nevetésed győzelmes

szablyaként villog,

pacsirtán, rózsán győzöl,

mindet lebírod.

Napnál sugárzóbb,

csontom jövendőjére

tebenned látok.

 

Húsom ujjongva ébred,

szemhéjam nyílik,

még sosem volt az élet

oly színes, mint itt.

Pintyeknek ezre

röppen fel a testedből,

kering verdesve!

 

Gyerekkorból ébredtem,

ne ébredj, még ne.

Szájamban szomorúság:

nevess az égre.

Őrizd bölcsődben

nevetésednek tollát

melengetően.

 

Legyen magas a röptöd,

egész az égig,

húsod hajnali égbolt,

fényben fehérlik.

Nincsen ott árnyék,

ahonnan te érkeztél,

bár oda szállnék!

 

Nyolcadik hónap végén

öt kis narancsvirág van,

öt kicsi, harapós fog

nevet a szádban.

Öt kicsi jázmin,

világít öt fogacskád,

áthatol bármin.

 

Csókok határmesgyéje

minden fogacskád,

holnap fegyverré válnak,

vággyal harapják,

tüzes mohóan

húsát a szerelemnek

férfiú csókban.

 

Szállj, kicsim, szállj anyádnak

két hold mellére:

hagymától szomorúak.

szopjál, ne félj te.

Nevess vidáman.

Ne tudd, most mi történik

kint a világban.