Hernández, Miguel: Las Cárceles
Las Cárceles (Spanish)I Las cárceles se arrastran por la humedad del mundo, van por la tenebrosa vía de los juzgados: buscan a un hombre, buscan a un pueblo, lo persiguen, lo absorben, se lo tragan.
No se ve, que se escucha la pena de metal, el sollozo del hierro que atropellan y escupen: el llanto de la espada puesta sobre los jueces de cemento fangoso.
Allí, bajo la cárcel, la fábrica del llanto, el telar de la lágrima que no ha de ser estéril, el casco de los odios y de las esperanzas, fabrican, tejen, hunden.
Cuando están las perdices más roncas y acopladas, y el azul amoroso de las fuerzas expansivas, un hombre hace memoria de la luz, de la tierra, húmedamente negro.
Se da contra las piedras la libertad, el día, el paso galopante de un hombre, la cabeza, la boca con espuma, con decisión de espuma, la libertad, un hombre.
Un hombre que cosecha y arroja todo el viento desde su corazón donde crece un plumaje: un hombre que es el mismo dentro de cada frío, de cada calabozo.
Un hombre que ha soñado con las aguas del mar, y destroza sus alas como un rayo amarrado, y estremece las rejas, y se clava los dientes en los dientes del trueno.
II Aquí no se pelea por un buey desmayado, sino por un caballo que ve pudrir sus crines, y siente sus galopes debajo de los cascos pudrirse airadamente.
Limpiad el salivazo que lleva en la mejilla, y desencadenad el corazón del mundo, y detened las fauces de las voraces cárceles donde el sol retrocede.
La libertad se pudre desplumada en la lengua de quienes son sus siervos más que sus poseedores. Romped esas cadenas, y las otras que escucho detrás de esos esclavos.
Esos que sólo buscan abandonar su cárcel, su rincón, su cadena, no la de los demás. Y en cuanto lo consiguen, descienden pluma a pluma, enmohecen, se arrastran.
Son los encadenados por siempre desde siempre. Ser libre es una cosa que sólo un hombre sabe: sólo el hombre que advierto dentro de esa mazmorra como si yo estuviera.
Cierra las puertas, echa la aldaba, carcelero. Ata duro a ese hombre: no le atarás el alma. Son muchas llaves, muchos cerrojos, injusticias: no le atarás el alma.
Cadenas, sí: cadenas de sangre necesita. Hierros venenosos, cálidos, sanguíneos eslabones, nudos que no rechacen a los nudos siguientes humanamente atados.
Un hombre aguarda dentro de un pozo sin remedio, tenso, conmocionado, con la oreja aplicada. Porque un pueblo ha gritado, ¡libertad!, vuela el cielo. Y las cárceles vuelan.
|
A börtönök (Hungarian)I A börtönök megmásszák e világ nyirkos alját, járva a törvényszékek kiszabta szennyes úton: felhajszolnak egy embert, egy népet, s űztön űzik, elnyelik, felemésztik.
Nem látod és nem hallod a fémek szenvedését, a vas nyögő sírását, ha szétzúzzák s kidobják, a cement-sáros bírák feje fölé akasztott kard fojtott zokogását.
Lent, a börtön alatt, a sírás nagy gyárai, szövőszéke a könnynek, mely sohasem pihenhet, gyűlöletek s remények tartályai szünetlen zúgnak, szőnek, zubognak.
Ha a mezőn a foglyok rekedten gyűlnek össze és a kék ég szerelmes a kitörő erőkbe, egy ember felidézi megint a fényt, a földet, a nyirkosan-sötétlőt.
Kövekbe ütközik a szabadság, a napfény, egy ember vágtató lépései, feje, szája, mely csupa tajték, tajtékzó vad elszánás, a szabadság, egy ember.
Egy ember, ki csapongva izzik minden szelekben önnön szíve mélyével, amelynek tolla serkent: egy ember, aki ember marad minden fagyok közt és minden cellamélyben.
Egy ember, ki a tenger vizéről álmodozva, széjjelszaggatja szárnyát, mint villám, ha alácsap, s megrengeti a rácsot, és fogát elvegyíti a mennydörgés fogával.
II Nem egy vánnyadt tehénért folyik ittlenn a verseny, de egy lóért, amelynek elrothad a sörénye, s a patkók alatt érzi, hogy minden vágtatása haragvón kezd rohadni.
Töröljétek le nyálát, mely végigcsorog arcán, és tépjétek le láncát a világ nagy szivének, tartsátok fel falánk torkát a börtönöknek, honnan kihull a napfény.
Elrothad a szabadság tollafosztva azoknak nyelvén, kik nem gazdái, de rabszolgái inkább. Törjétek szét e láncot, s a többit, mit e szolgák mögött hallok csörögni.
Ezek csak egymagukban szöknének börtönükből, láncaikat levetve, nem a többivel együtt. És ha már kijutottak, tollanként foszlanak le, penészlőre, csúszva-mászva.
Láncra verettek ők öröktől és örökre. Csak az az ember tudja, mi az, szabadnak lenni, akit úgy nézek ott a tömlöcébe zártan, mintha magam volnék az.
Zárd be a kapukat, fegyőr, jól reteszeld el. Kötözd meg ezt az embert, lelkét úgysem kötöd meg. Akárhány kulcs, akárhány zár és igaztalanság: lelkét úgy sem kötöd meg.
Láncok kellenek néki, igen: láncai vérnek. Inas, forró vasakból vérben kötött csomók, mik nem lökik el maguktól az emberien össze- fonodó új csomókat.
Egy ember áll a kút mélyén, hol nincs segítség, Dúltan és felcsigázva, megfeszült figyelemmel. Mivel egy nép kiáltott: szabadság!, dörg az égbolt, s a börtönök dörögnek.
|