Hernández, Miguel: Elegía Segunda
Elegía Segunda (Spanish)A Pablo de la Torriente, comisario político
"Me quedaré en España, compañero", me dijiste con gesto enamorado. Y al fin sin tu edificio trotante de guerrero en la hierba de España te has quedado.
Nadie llora a tu lado: desde el soldado al duro comandante, todos te ven, te cercan y te atienden con ojos de granito amenazante, con cejas incendiadas que todo el cielo encienden.
Valentín el volcán, que si llora algún día será con unas lágrimas de hierro, se viste emocionado de alegría para robustecer el río de tu entierro.
Como el yunque que pierde su martillo, Manuel Moral se calla colérico y sencillo.
Y hay muchos capitanes y muchos comisarios quitándote pedazos de metralla, poniéndote trofeos funerarios.
Ya no hablarás de vivos y de muertos, ya disfrutas la muerte del héroe, ya la vida que no te verá en las calles ni en los puertos pasar como una ráfaga garrida.
Pablo de la Torriente, has quedado en España y en mi alma caído: nunca se pondrá el sol sobre tu frente, heredará tu altura la montaña y tu valor el toro del bramido.
De una forma vestida de preclara has perdido las plumas y los besos, con el sol español puesto en la cara y el de Cuba en los huesos.
Pasad ante el cubano generoso, hombres de su Brigada, con el fusil furioso, las botas iracundas y la mano crispada.
Miradlo sonriendo a los terrones y exigiendo venganza bajo sus dientes mudos a nuestros más floridos batallones y a sus varones como rayos rudos.
Ante Pablo los días se abstienen ya y no andan. No temáis que se extinga su sangre sin objeto, porque éste es de los muertos que crecen y se agrandan aunque el tiempo devaste su gigante esqueleto.
|
Második elégia (Hungarian)Pablo de la Torriente politikai komisszárnak
„Itt maradok Spanyolországban, elvtárs" mondtad szívedhez ölelve e földet. S látod, dübörgő harci szekérre többé nem szállsz, itt maradtál füvén a spanyol rögnek.
Senki sem sír előtted, legyen közlegény vagy kemény parancsnok, gránit szemmel áIl mindegyik a sorban, elédbe lépnek, meghallják parancsod, égő szemöldöküktől az égbolt lángra lobban.
Ha sír majd egy napon Valentinunk, a vulkán mint olvadó vasé, olyan lesz könnye, elszántság feszíti őt, lelkes hullám, temetésed folyója gigászivá nő tőle.
Mint üllő, kalapácsát ha elveszti, Manuel Moral hallgat, szívét harag dermeszti.
Kapitány és komisszár, kik sírod körbeállják, neked emlékjelt adnak, emlékjelként megőrzik kartácsod darabkáját.
Már élőkről és holtakról nem szólhatsz, már a hősi halált élvezed, már az élet nem lát utcán, se kikötőben roppant, fenséges szélrohamként járni téged.
Pablo de la Torriente, Spanyolország földjére és lelkemére hullva: nem búcsúzik tőled több naplemente, nagyságodat hegy őrzi, és a szélbe bőgő bika bátorságod tanulja.
Ki dicsőségbe öltözött halott vagy, elvesztetted a tollat és a csókot, arcod fénnyel övezi a spanyol nap, és Kubáé melegíti a csontod.
A hős kubai előtt, ha megálltok, fiai Brigádjának, puskák dühét hozzátok, csizmáké és öklöké ez a gyásznap.
Nézzétek: mosolyog, ki alászáll most, és bosszút követel elnémult ajka, cikázzatok, fiai, bősz villámok, zászlóaljak, induljatok rohamra.
Pablo előtt megállnak a napok, s tisztelegnek. Ne féljetek, hogy vérét felissza a barázda, mert az ilyen halottak nőnek és naggyá lesznek, noha világnyi vázuk az idő foga rágja.
|